Ha bármikor arra gondolok, mi a legnehezebb a kultúraszervezői munkában, mindig ugyanaz a válasz: a megjósolhatatlanság.
Például. Néhány évvel ezelőtt, még a világjárvány előtt, Prospero páholy címmel beszélgetés-sorozatot szerveztem. Arra gondoltam, a Kolozsvárról eltávozott művészeket fogom kérdezgetni negyedévenként. Beszéltem Kós Katival, a Györkös Mányi Albert Emlékház igazgatójával, és belevágtunk.
Az első meghívottam Sata Árpád volt, aki immár harmincöt éve Egerben él és játszik. Mondhatom, a csilláron is lógtak. Remek közönség jött el, megtöltötte a termet, közbekiabáltak, a vacsorán fiatalkori történeteket emlegettek. Csodálatos volt. Én meg azt hittem, ezentúl mindig így lesz.
Hát… csalódnom kellett. Alakultak még telt házak (Szilágyi Enikő, Skovrán Tünde, Á. Toszó Ilona esetében), de többször is úgy kellett vezetnem a beszélgetést, hogy nem értettem, mi történik. Egyik meghívottam az egyik magyarországi színház kocsijával jött el: tízen árválkodtak a teremben. A másik olyan mélyre jutott az önelemzésben, hogy könnyekben tört ki – azon az esten sem voltak többen.
Persze, mennyi a határ? Hányan kell lenni, hogy egy ilyen megható jelenet jól süljön el?! Nyilván nincs ilyen, de hogy kevesen voltak, az azért megrendített.
A fiatalok természetesen sokakra nem emlékezhettek, de az én nemzedékem még igencsak, és azért nem vagyunk aggastyánok. „Csütörtökön operaelőadás van” – írták a FB-oldalunkra. Hogyne: és kedden színház, pénteken pedig koncert a filharmóniában. Minden nap van valami, mikorra lehetne tenni, hogy mindenkinek jó legyen?!
Akadtak esetek, amikor a meghívottal kellett megküzdenem: egy félidő biztos véget ért, amíg megértette, hogy egyszavas válaszaiból nem tudok beszélgetést építeni. Ez az én hibám is volt: mindig is a meghívottól kapott energiával próbáltam gazdálkodni.
A színészek és operások szolidaritásának hiánya is kételyekkel töltött el: legtöbb vendégem tanáruk volt, mesterük, kollégájuk. Semmi sem számított.
Az elején még küszködtem, hogy meghívjak valakit. Például Kontz Gáborral, a jelenleg Szegeden élő tenorral egyezkedtem, és sajnáltam, hogy nem sikerült egy közös időpontot találnunk. Az után viszont egyre kedvetlenebbül és hit nélkül, sorvadó szenvedéllyel tettem a dolgomat, míg végül abbahagytam.
Szóval: a közönség először úgy tesz, mintha feltétlenül érdekelné, aztán kezd elmaradozni. Miért? Erre a miértre nincs válasz, nekem legalábbis nem sikerült megtalálnom. A meghívottak mindig érdekesek voltak, többnyire az idősebb nemzedék feltétlen sztárjai, de még a középkorúaknak is; én mindig ugyanaz voltam; Katival mindent megtettünk, hogy mindenki méltó módon érezze magát; körleveleket küldtünk, Facebook-eseményt készítettünk, magánadományokból utakat és vacsorát fizettünk.
Mindig is kultúraszervező leszek, mint ahogy mindig író: máshoz nem értek, mást nem akarok csinálni. Éppen ezért hüledezem még mindig, holott a Prospero páholy már véget ért…