Túlságosan együgyűek lettünk. Mindenki határozottan jobb- vagy baloldali, és ezt fennhangon hirdeti is; sokan azzal kelnek, hogy mindenkit meg kell győzniük a palesztin háború állásáról, illetve leginkább a saját igazukról; a feministák nagyon feministák, a békepártiak nagyon békepártiak.

„Ami a világnézetet illeti, alapjában véve kevésre becsültem. Köteles szellemi zászló – gondoltam hetykén –, amit mindig ki kell dugni a padláslyukon, ha jön valaki. Jobban szerettem csupasz zászlórúd lenni, amelyen a játszi szél nem lebegtet semmiféle gyermekes lobogót. A nap vagy az idő úgyis kiszívja a színét, aztán szerezhetek majd újat. Nem – ráztam jóízűen a fejem, amikor jöttek, hogy hé, Felméri, dugd ki a zászlódat a padláslikon –, nekem nincsen zászlóm, akármit is mond rólam majd az utókor.” Az idők folyamán sokat tűnődtem Felméri Kázmérnak ezen a gondolatán. Egy ideig hevesen vitatkoztam vele (mindenki volt egyszer kamasz), aztán csak nem értettem egyet a mondandójával; most már kezdem a magamévá tenni, ha nem is deklaratíve. Nehéz időket élünk, s az ember – én is – úgy próbál szabadulni tőlük, hogy határozottan gondol valamit. Ugyanakkor ez mégiscsak ellentmondás, hiszen nem egyfélék vagyunk, nem csupán egy szögből nézzük a világot. Erővel csonkítjuk meg magunkat, és képviseljük énünk egyetlen oldalát. Én ráadásul mindig azt képviseltem, hogy nem szabad olyan kizárólagosan magyarnak lenni, és nem vettem észre, hogy jómagam is bezárulok egy álláspontba.

Pedig a túlfeszült lényeglátók, ahogy Bibó nevezi őket zseniálisan, mindig fárasztók és mindig elvakultak. Természetesen van lényeg, de annyi minden egyéb is van körülötte. Spiró Györgyöt hallgattam a tegnapelőtt a Litera tévén, és ő mondta: együgyűnek nevezte új regényének főhősét, Táncsicsot, mert egy ügye van. Biztos vagyok benne azonban, hogy amikor végre a kezembe kerül a könyv, akkor megismerem a teljes Táncsicsot, aki bizonyára másról is gondolkodik időnként, mint a forradalomról és a szociális igazságtalanságról. Ha pedig nem, akkor azok közé a túlfeszült lényeglátók közé tartozik, akik embertelenek valamiképpen: az ember mindig több, mint az az elv, amelybe szenvedélyesen beleszeret.

„…hogyhogy napos oldal, amikor itt állunk kézhez véve? Hogyhogy napos oldal, amikor milliók nyomorognak?” – írja szép esszéjében Balázs Imre József Karácsony Benőről, azokat jellemezve a két kérdéssel, akik nem értették az író világnézetét. Egy másik fajta világnézet, amelyet „ki kell dugni a padláslikon”, azt követeli, hogy egyvalami mellett horgonyozzunk le, másra ne is figyeljünk sohasem. Hogy lehet mosolyogni, amikor a világban háborúk zajlanak?! Csakhogy az ember él: egyik nap sír, a másikon croissant-t vásárol a kisfiának.

Engedjük meg magunknak és másoknak ezt a mosolyt, különben mindannyian kihúzott gerincű, gyanakvóan figyelő emberré válunk.