Két színházi ember beszélget a Matca podcastjában, s az egyikük felveti, hogy a szórakozás nálunk a röhögést jelenti, ezt 89 előttről örököltük, mire a másik vitatkozik: mégiscsak jó volt, hogy a munkásosztálynak szórakozást kínáltak 1989 előtt.
Azon tűnődöm, a Harag-jelenség hogy fér bele ebbe a kategorizálásba. A romániai magyarság másként rétegződött, mint a klasszikus osztályok, de maga is egy erős réteg volt. Szórakozásnak sem lehet nevezni a Lócsiszár-t meg a többieket, kikapcsolódásnak azonban nagyon is. Mert minden Sütő-darab megerősítette a magyarságot abban, hogy vértanú, áldozat, vesztes, és igaza van. Mindenki Kohlhaas-szal és Szervéttel azonosította magát, a veretes szöveget isteni igazságnak érezte, és kikapcsolódott, mert buborékba került: a diktatúra mindennapjaiból az örök igazság mindennapjaiba.
Rémes gondolat, de az az érzésem, Haragban nem is a rendezőt szerették; pontosabban úgy szerették a rendezőt, hogy közben erre, az áldozat igazságára gondoltak. Minden ennek rendelődött alá: színész, világítás, díszlet, minden így számított. Ezzel nem Haragot kicsinylem le: ő zseniális volt – de ma értenék-e a zsenialitását, figyelnének-e rá?
Mert például ma hányan értenék, hogy az Éjjeli menedékhely díszlete miért egy földgömb? Sokan üvöltenének előbb, aztán gondolkodnának, már ha rávennék magukat erre. Akkoriban minden természetesnek számított, mert senki nem vonta kétségbe, hogy a rendező a közösségért dolgozik – holott mást nem is tehetett volna, hiszen egy pártállamban élt, kétszeres kisebbségben.
Akkoriban minden reflektor ugyanoda irányult: a romániai magyarság legfőbb problémája ez az identitás-probléma volt. Az elnyomás geopolitikai veszteségnek tűnt – talán ezért annyira érzéketlen gyakran sok magyarunk: a kommunizmusban alig voltak rétegek, mindenki egyfajta tisztes, felülről adott szegénységben élt. A gond etnikai volt, nem társadalmi – legalábbis így értelmezték.
Május elsején mindenki elment miccsezni és sörözni: ám a magyarság felsőbbrendűségének tudatában mustározott. Hiszen fenyvek voltunk és sebzett kagylók, akiket az aljas többség nyomott el „kommunizmus” címszó alatt. Meg se gondolta senki talán, hogy a történelem véletlenjei rájuk, a románságra éppúgy hatottak, csak ők „győztesként” kerültek ki a dologból. De emberi szempontból mindenki nyomorgott, fázott, mindenki kétévente kapott útlevelet, ha románul beszélt, akkor is.
Mindenki elmondja azt is, hogy Harag Auschwitzból tért vissza. De abba belegondolunk-e, hogy ez mit jelent? Hogy ez nemcsak Szervétet jelenti, egyáltalán nem Szervétet jelenti? Vagyis nem hősöket, hanem embereket, akik nem lehettek hősök?
Nem arról beszélek, hogy Harag nem szerette Sütőt, vagy hogy nem érintette meg a hősök lelkülete. Arról beszélek, hogy mit kezdünk Haraggal? Mit kezdünk magunkkal? Hogy mi lenne, ha arra a sok névtelenre gondolnánk időnként az Özönvíz előtt-ből vagy A szerető-ből, akik szintén éltek, ha nem is voltak hősök?
Valahogy szükségünk volt a hősökre, és ez nem mindig jó. Mert nemcsak hóhérok és hősök vannak, hanem emberek, akik élni próbálnak. Azóta kiderült, hogy mi is emberek vagyunk, olykor mégis az az érzésem, nehezen értjük meg, hogy ez ránk is érvényes. Még sok bennünk a Kohlhaas, még vágyjuk a máglyát.