„Kegyelmi pillanat volt” – hallom Kadarkai Endrétől azt a mondatot, amelyet félévvel ezelőtt Leopold Erikától hallottam. Az előbbi a Katonára, az utóbbi a Krónikára mondta. És elkezdek gondolkodni ezeken a „kegyelmi pillanatokon”.
Valahogy emberek kellenek hozzá, meg egy terv, amely mozgósítja őket. Tervek azonban akkor születnek, amikor az idő elhozza a pillanatot. És az tud boldog lenni, aki minél több ilyen pillanatban részt vesz, vagy aki folyton képes megújulni azon a régi terven belül.
De most nem a boldogság receptjéről beszélek, hanem a kegyelmi pillanatokról. Emlékszem arra a régi csapatra, amely ott volt a Krónika indulásánál. Nagy bulik, nagy üvöltözések, születő kötetek: akkor még azt hittük, miénk lesz a világ. Legutóbb, a Matca indulásánál, már nem hittem ezt, bár arról is vannak szép emlékeim.
Persze, ma már ötvenhárom vagyok, akkor meg csak huszonnyolc voltam. De úgy éreztem, akkor még az idősebbek is azt hiszik. Emlékszem, Ferencz Zsuzsa meg Ágoston Hugó velünk bulizott, ott éjszakáztunk és tervezgettünk, fátyolos szemmel figyeltük a jövőt, amely ott lejtett előttünk, mint Claudia Cardinale és Burt Lancaster A párducban.
A Katona József Színházban Székely Gábor és Zsámbéki Gábor tervezett, a Krónikánál Horváth Andor és Stanik István, meg a befektetői kör. A nevek, miközben nagyon is számítanak, egyáltalán nem számítanak, ha arra a lendülettől ragacsos, alkoholtól párás, álmoktól szivárványos időszakra gondolok, az éjjelekre az Insomniában, a Lemon tree-re, az ezerszer elüvöltött „Sírtál volna, mikor elhagytááááál”-ra.
Azt hiszem, több ilyen éjszaka nem lesz: véget ért a lázas ifjúság, a koedukált focik, minden, ami szép. Óvatosabb szépségeket élünk mostanában mindannyian, s ami a legszomorúbb: józanabbakat, számítóbbakat, körültekintőbbeket. Számolgatjuk a métereket, mielőtt belevetnénk magunkat a medencébe. Akkor a repülés volt fontos a zuhanásban – most a zuhanás a repülésben.
Kár.