Lassan megszokjuk, hogy négyévente jön a Kánaán (a ?tejjel-mézzel folyó?), na nem valóságosan, mégcsak nem is a virtuális térben, hanem az ígérgetésekben, december elején éppen nyolcadszorra lesz jó, itt és most élni, punktum. És érdemes ilyenkor a politikai ígérgetések természetéről is elgondolkodni, és nem csak a kolbászból font kerítésekre, sültgalambokra várva kémlelni plakátokat, hallgatni a csapból is folyó diskurzusokat, másfelől pedig, a zsíros közbeszerzési mellékes eljövetelére, meg egyéb szem szájnak kívánatos korrupciós hozadékok reményétől eltelve eszeveszetten kampánykodni. Egyik oldalon előállítják és agresszíven kínálják a politikusokat (akár mosóport, vagy tisztítókefét) másik oldalról, meg vakon ? vagy valamiféle kényszerűségből, mert így szoktuk, mert mást nem tehetünk, vagy mert mások is így tesznek, és hunynak szemet, stb. ? hisznek a manipulációnak, a kampánydiskurzusok mindent megoldani ígérő retorikájának (mindig akadnak szép számmal akik még hisznek a tisztítókefében). Engedtessék meg, hogy ma ne konkrét kampányfogásokról, esélylatolgatásról, vagy elemzendő tartalmakról szóljak (egyéb körülmények között nem vagyok konformista, de hát kampány van és itt jó jegyzetelőként betartom a közszolgálati Rádió szabályát), hanem általában (és kissé teoretikusabb perspektívából) a politikai kínálat nagyrészét kitevő diskurzusok, a politikai kommunikáció kereteinek megváltozásáról.
Új fogalmakra és diszkurzív konstrukciókra van szükség ahhoz, hogy a politikai folyamatokat valamelyest is megérthessük és értelmezhessük. Az előtérbe került igazság utáni politizálás (post-truth politics) kifejezés azt sugallja, hogy az igazság-hamisság tengelyen nem mérhetők a politikai kommunikációban elhangzó kijelentések, pontosabban, azt, hogy a két fogalom egymást nem kizáró jellegű, sőt a diskurzus kiagyalói és képviselői szerint le kell mondanunk még az igazságvágyunkról (?igazságakarás? ? volonté de verité) is, amikor az ilyen diskurzusokat értékeljük/fogyasztjuk. Ez a fejlemény ? véleményem szerint ? az ítélőerő, a logika, a köznapi ráció időszakos fenomenológiai zárójelbe tételét követeli meg, és az igazság/igazságosság viszonylagosságára alapoz (doktrinális és ideológikus). Hangsúly az időszakosságon van, mert a hagyományos politizálás és politikai kommunikáció mezején belül, a jelentéseket körülvevő holdudvaron, vagy jelentés-felhőn belül maradó, eltúlzott, vagy akár hamis kampányígéretek utólag még korrigálhatók voltak. Hiszen választások után rá lehetett mutatni arra, hogy a kampánydiskurzusok és a kormányzati programok más-más tartományban mozognak (ezt gyakran azzal magyarázták, hogy a ?megörökölt problémák? nagyobbak, és mélyebbek, mint a kampányban gondolták ? lásd ?elmúltnyócévezés?, vagy tágabb érelemben, a különféleképpen instrumentalizált kommunista örökségre való szüntelen utalás, a ?komcsizás?), ezért nem valósítható meg a választási program, vagy legalábbis nem maradéktalanul. A játszma szabályai a választók előtt is ismertek voltak, a szükséges korrekciókat és változtatásokat követően az új kormány akár az irracionális (de mindenképpen eltúlzott) kampányígéretek ellenére, ésszerű kormányzásba kezdhetett. Az igazság ?tetszetőssé? maszkírozása, a könnyű befogadás szempontjai szerinti, illetve a legalsóbb és legtudatlanabb rétegek elvárásaihoz való igazítása, a populista poszt-demokrácia irányába mutat. De ami ezen is túlmegy ? és amiben a mai magyar kormányzat élen jár ? t.i. a tények ellenében való politikai ígérgetés és politizálás, az minőségileg mást jelent. A tények utáni politizálás (vagy post-facual politics), nem csupán az ideológiai (doktrinális) alapon felosztott és relativizált igazságokról, a megengedett mértékű, vagy annak határait átlépő hamisságról szól, hanem a tények ellenében lép föl. Nincs igazi program, mert szakpolitizálás és szakértelem sincs, illetve nem is kell, a tényeket kell csak negligálni, kiiktatni a politikai diskurzusokból és ?bármi megtörténhet? jelszóva,l mehet a populista/demagóg szövegelés, a valóságtól való végleges elbúcsúzás, stb. A tények utáni politizálás nemcsak igazságokat kérdőjelez meg (melyek végső soron viszonyfogalmak, mert valóságra vonatkozó kijelentések helyességére, megalapozottságára vonatkozik: az ítélőerő logikai műveleteinek és cégső soron az eltérő racionalitások függvénye), valóságértelmezéseket torzít és bizonyos határokon belül manipulál, hanem eltekint a valóságtól, önmaga diskurzusának kiépítéséhez sem a valóságra, sem pedig összefüggő politikai programra nincs szüksége (lásd. Fidesz program nélküli legutolsó kampánya, vagy a brexit és Trump hasonlóan progam nélküli diskurzusai), szimbolumokat és vágyálmokat forgalmaz csupán (hogy mondják ezt a reklámszakmában? Nem megfogható, vagy használati értékkel bíró árukat, hanem életmódokat, életérzést, álmokat, ?a jólét illúzióját?[i], stb. adják el). A leglényegesebb különbség a két kifejezéssel jelölt politikai stílus között, hogy az utóbbi már a kormányozhatóságot[ii] veszélyezteti, ebből a szempontból, mind a brexit, mind az amerikai elnökválasztás, igencsak jó példa. A tények könnyed és felelősségmentes elfedésének nemcsak közege a virtuális tér, hanem ? a kommentek rangjának megemelésével, az eredeti és akár alkotó szövegekkel való egyenlő rangúvá tételével, a hazugságok, ál- és féligazságok és gátlástalan összeesküvés-elméletek, stb., terjesztésével ? egyenesen a digitális világ (a virtuális diszkurzív valóság) működési mechanizmusainak a(z immanens) ?csele?. A tények utáni politizálás nemcsak a szavazói magatartás előrejelzését teszi nagy mértékben lehetetlenné, hanem a döntést követően a megválasztott alternatíva ?következő lépését?, illetve az új hatalmi helyzetben előállt mainstream politikai magatartást is megjósolhatatlanná teszi. A brexit-szavazást követően sok kilépést sürgető politikus elismerte, hogy a kampányban ?hazudott?, illetve nem a valós statisztikák (tények) alapján alakította ki jelszavait, kommunikációját, ebből viszont most nem következik, hogy viszonylag kis módosításokat követően, a ?kormányozhatóság? elve visszaáll. Vagyis a brexitnek máig nincs programja, vagy legalább forgatókönyve, illetve menetrendje, a következmények kiszámíthatatlanok. A tények, a statisztikák és a közpolitikákhoz szükséges tudás térvesztése, a szakértelem és a szakértők tekintélyét kezdte ki. Ha a politika nem meghatározóan a célracionális gondolkodásmód, hanem az értékracionális, azaz érzelmi (a szív politikája), benyomásos alapon, populista szlogeneket hajtogatva működik, a szakértelem legfennebb reklámfogások és elvtelen kampányok megtervezéséig terjed, ezen túl már csak zavarná, vagy bonyolítaná a ?rendszert?.
A kialakult válsághelyzet ? legalábbis számomra úgy tűnik ? két irányba visz: vagy a poszt-demokrácia válik dominánssá a nyugati politikai világban (post-democracy[iii]) vagy az illiberális demokrácia (illiberal democracy[iv]), egyik rosszabb a másiknál. Végül mindkettő a liberális demokrácia intézményeinek kiüresítéséhez, hatalomkoncentrációhoz és autokratikus vezetéshez, ha nem egyenesen újfajta diktatúrákhoz vezet; EU-ellenes, és egyre kevésbé látszik, hogy ki(k) állíthatja(ák) meg a folyamatot.