Régóta figyelem és elemzem, ahogy a romániai politikai osztály, vagy legalábbis annak mainstreamje, egyre inkább elveszíti reprezentációs ? a polgári közösség érdekeit artikuláló és kifejező képviseleti ? képességét, és ahogyan a valódi megújulás és a hitelesség visszaszerzésére tett erőfeszítések helyett, felelősséghárításra, rejtőzködésre és ezzel további hitelvesztésre rendezkedik be. Nem ma kezdődött a folyamat, de a ?technokrata? kormány beiktatásával egy új küszöbhöz jutott, mely küszöböt átlépve már közvetlenül a demokráciát, mint a politikai berendezkedés alapját éli föl a politikum. A romániai politikai mezőny nem egyközpontú, mint mondjuk a magyar, de demokrácideficitje ahhoz nagyban hasonlatos, a képviselet csak egy kisebb és klasszikus politikafilozófiai értelemben meghatározhatatlan, szociológiai értelemben mondjuk ?amorf és magányos tömegnek? (The lonely crowd ? David Riesman) nevezhető réteget képvisel. A politikai diskurzusok, a kommunikáció itt és most, azokat szólítja meg, akik hajlanak a populista szövegelés meghallgatására, hinni szeretnének a könnyen felfogható, egyszerű, de ugyanakkor félrvezető diskurzusokban, függetlenül, azok tartalmától. Akik eléggé elfogultak és tradíció-, illetve külső tényezők által meghatározottak, ahhoz, hogy ne a ?belső iránytű? adjon értelmet közélettel kapcsolatos felfogásuknak. A politika és immár ? legalábbis formai értelemben, és amennyiben nem hiszünk a szakértőiség újdonsült mítoszának, a köré álmodott urban legend-nek ? maga a kormányzat is az ?utca hangját?, jelzett tömeg alig artikulált és homályosan közvetített üzeneteit/elvárásait igyekszik fölfogni és ténykedésének homlokterében tartani. Márpedig ez merőben kontraproduktív és egyáltalán nem a hitel, a közbizalom visszaszerzéséhez, hanem a további hitelvesztéshez vezet. Már csak azért is, mert a világ dolgai ? amikre a politikum éppen elfelejt, illetve populizmusánál fogva képtelen reflektálni ? bonyolultak, sokszorosan összetettek, és a kritikátlan ugyanakkor végtelenül leegyszerűsítő populista diskurzusok nem találják (nem találhatják) el, a valóságot.

Ha egy szóval kellene jellemezni a romániai politikai mezőnyt, azt a magatartást, amit a politikai pártok művelnek, illetve amit másfelől passzívan követnek, akkor a FELELŐSSÉGHÁRÍTÁS kifejezést tartanám jellemzőnek, lényegében a struccpolitikát a ?majd csak lesz valahogyan? populista és felelőtlen ígéretét és gesztusát, a kivárást, és a politikai kommunikáció végtelenül lebutított és relativizáló formáinak felkarolását. A populista politikai diskurzusok legnagyobb átka, hogy leegyszerűsítő igyekezetükben végtelenül zavaros és ellentmondásos kommunikációt eredményeznek, abbéli igyekezettől hajtva, hogy mindenféle elköteleződés és különösen a felelősségvállalás megkerülésével mondjanak el valamit, anélkül, hogy annak összefüggéseit és hátterét föltárják ? meggyőződésem, hogy a politikusok jórésze már nem is érti azt a valóságot, amit ?képviselni? igyekszik ? töredezett képet nyújtanak a világról. (Jól megfigyelhető ez a maszatolás Kelemen Hunor legutóbbi interjújában, ahol többek között, azért szavaz bizalmat az új román TECHNOKRATA (!) kormányfőnek, mert ?ugyanabból a politikai családból származik, mint a Fidesz és az RMDSz is?. Tartok tőle, hogy már nem is értené, ha valaki visszakérdezne: de hát nem szakértői kormány élén áll a miniszterelnök, akinek legitimitását és hitelességét a szakmai hozzáértése kellene, hogy adja, hanem mégiscsak politikai ?megbízott?? Akkor viszont ki választotta meg? Vagy a demokrácia szabályai tényleg csak afféle szólamok, van alternatívája a megválasztott képviseletnek?, stb. De ugyanígy síklik át a nyugathoz való fölzárkózás ? mi tagadás esetleg csak hosszú távon sikerrel kecsegtető ? projektjétől a kétsebességes EU elfogadásáig, amikor nyilvánvalóan fidesz-sugallatra, azt mondja ?egyre nyilvánvalóbb a nyugati államok és az egykori szocialista tömb (sic!) országai közötti érdekkülönbség? és ?térségi szolidarítást? emleget. A töredezett populista diskurzusára jellemző módon fér meg egyazon mondatban az is, hogy ?árnyalt? kommunikációja lenne a korrupcióról és mindjárt két ellenkező példát is hoz, illetve az, hogy meghírdették a megújulást és aztán semmi nem történt. Ja, ezt el is felejti közölni, nem mondja ki, de hát világos, hogy pl. egyetlen ?új arc?, sem jelent meg az RMDSz-politikában, hacsak a klérus által kijelölt kolozsvári listavezető személye nem lesz az ?új arc?.)

A populizmus bűvöletében és a felelősség elhárítására való nagy igyekezetben a rommagyar politikum is elveszítette saját hangját, egyfelől mert import politikai sémákat, Budapestről diktált kliséket, és kisebbségi helyzetünkben követhetetlen kommunikációt próbál folytatni, mint amilyen a ?Brüsszel-ellenes szabadságharc? üres lózungja; másfelől a legfontosabb alakulat ?kivonult? a bukaresti nagypolitikából (kisebb testvérei soha rá sem kapcsolódtak, annak ágendájára) és mintha már egyáltalán nem is értené annak nyelvét, lemarad napirendekről, csak követő/reagáló magatartást (defenzív politikai diskurzus) tanúsít; harmadszor pedig képtelen megszabadulni etno-populista reflexeitől és újfajta politikai kommunikációt megalapozni, amivel egyben megújulhatna a mezőny is, alakíthatná a politikai kultúrát magát. És végül a felelősség elöli menekülés addig jutott, hogy az RMDSz egyedüli hazai pártként, a klérust kéri, hogy jelölne helyette listavezetőt a kolozsvári tanács jövőben esedékes megválasztásakor, elfeledve nemcsak a szekularizmus követelményét (lenne nagy galiba, ha valamely román párt felkínálná a lehetőséget az ortodox egyháznak!), hanem saját alapszabályzatának kitételeit is, ugyanakkor ellentmondásos és politikai értelemben kínos helyzetbe hozva az egyházakat is, némi meglepetésre viszont ez utóbbiak hallgatnak az ügyben.

Két aktuális kérdés is van, amivel képtelen megbírkózni a rommagyar politikai mainstream, az egyik elhúzódó és az egész társadalom szempontjából sarkalatos kérdés, a kiterjedt és intézményesült korrupció, illetve korrupcióellenes föllépés, (ami csak azért nyert enikai jelleget, mert a rommagyar politikai elit képtelen másként, csupán etnikai, illetve többség-kisebbség törésvonalak mentén, mint etnopolitikai kérdést fölfogni, bemutatni és végül kezeletlenül hagyni azt) kérdése; a másik pedig, ami minket, és az etnikumközi viszonyokat közvetlenül érinti, a fölmerült székelyföldi terrorizmus-gyanú, valamint a körülötte kialakított politikai és médiahisztéria.

Most fél szájjal és ímmel-ámmal mondja a rommagyar politikum, hogyelítéli a szélsőségességet, és az erőszakot, az azzal való fenyegetőzés minden formáját (mellesleg az új szövetséges MPP nem szélsőségesnek, csak ?magyarérzelműek?-nek látja és mondja a HVIM-t), de eszükbe nem jutott ez akkor, amikor nyári egyetemekre hülyítették a fiatalokat, ahol már nem is a Vona, az ikon, hanem a betyársereg, a bűnöző alvilág szélsőjobbos hangja az előadó. És hallgattak/nak, amikor szélsőséges ?nemzeti rock? nevel, jobb sorsra érdemes fiatalokat, s aki szólni mer, hogy állj, rossz az irány, azt röviden le nemzetárulóz(t)ák. Nincs egyetlen élvonalbeli, sőt még helyi (és ne feledjük, nemcsak a kézdivásárhelyi polgármester és RMDSz vezető feladata lenne, hanem a megyefőnöké is, aki nem mellesleg éppen kézdi-i) politikus sincs, aki kiállna a megtévedt tüntetők elé Kézdivásárhelyen, és elmagyarázná, hogy értelmetlen, megtévesztő és kétszínű dolog egy szélsőséges szervezet megvádolt vezére mellett tűntetni. Még akkor is az, ha ügye ? bár nehezen megítélhető ? esetleg mondvacsinált, hiszen nincs ma olyan román média, vagy politikai tényező (esetleg néhány értelmiségit leszámítva), aki a kiállást ne a szélsőségesség jelének tekintené. Populista vezéreink ma facebook bejegyzések segítségével kommunikálnak, ott vitézkednek, márpedig bizalmat építeni így biztosan nem lehet, sunyítani, felelősséget elhárítani és szétteríteni sem sikerülhet, kilóg a nagy lóláb, a politikai gyávaság biztos jele.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.