Vélemény

Bevallom, sokáig pusztán fogalmi dilemmának tekintettem a politikai vezetők ajánlását, hogy a választóik szavazzanak „lelkiismeretük szerint”, vagy pedig – ahogy helyesebbnek tartottam – szavazzanak „meggyőződésük szerint”. Nagyjából ugyanaz, mondhatnánk, bár az egyik inkább erkölcsi, a másik inkább racionális hozzáállást jelent.

Ritkán volt nehezebb és egyben könnyebb dolgom, mint most. Nehezebb, mert egy nemzeti trauma a téma (nem először), nevezetesen az, hogy a magyar kormány önhatalmúlag átvette a tudományosság irányítását, lenyúlva az ország elitintézménye, az Akadémia kutatóhálózatát, erőforrásainak nagy részét – és a könnyebb, mert nem teszek egyebet, mellékelek egy levelet.

Május 26-án ünnepelték az Örökbefogadott Gyermekek Napját. Június 6-án pedig a Hősöknek bókolunk majd – akkor lesz az ő napjuk, ami Romániában ugyancsak nemzeti ünnep. És ezzel aztán minden rendben van. Szép hazánk a gyermekek és a hősök paradicsoma. Ugyan, ki hitte volna? Aki itt születik, máris a mennyországban van.

Hatvan év múltán – ez a címe annak a könyvecskének, amelyben a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Középiskola végzettjei megemlékeznek tanintézetükről, tanáraikról, egymásról. És jól jön ez, hiszen a 60 évvel ezelőtt végzett osztály 37 diákjából immár csak 14-en vannak életben. Rövidesen nem is lesz, aki emlékezzék… A könyvet az egyik hajdani diák, Murvai László szerkesztette – akinek, tanügyi szakértő lévén, rálátása van nemcsak a romániai magyar oktatás múltjára, de a jelenére is. Így – Murvai szerzői és szerkesztői hozzájárulásával – tartalmasabbá válik a kép.

A híradókat két téma uralja: az Európai Parlamenti választások és Liviu Dragnea házelnök, a kormánypárt elnökének börtönbe vonulása. S a tálalásból az derül ki, hogy a kettő szorosan összefügg, mert mindkét esemény Dragnea személyéhez kötődik: pártja – s lévén, hogy ő volt a párt arca – ő maga is vereséget szenvedett; ráadásul az igazságszolgáltatás számára kedvezőtlen ítéletet hozott az egyik, évek óta húzódó perében. Egyik csapás a másik után érte a politikust – ez derül ki a híradások többségéből.

Húsz évvel ezelőtt, 1999-ben voltam először riporttáborban, Baróton. Ez volt a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (közismert betűnevén: MÚRE) a harmadik riporttábora, az elsőt Kőhalomban, a másodikat a Nyárád mentén szervezték. A táborokban írt riportokból kötetek születtek, Erdély felfedezése sorozatcím alatt jelentek meg Kóborlás és helytállás, illetve Bekecs alatt Nyárád tere címen.

Az Európai Unió egyik legfontosabb axiómája és egyben létének értelme is „az egység a sokféleségben.” A sokféleség kezdetektől adott, időnként talán fölösen is, az egység azonban – legalább is eddig – meglehetősen homályban maradt, főként miután brüssszeli bürokrácia a keresztény hagyományra való hivatkozást is kimetszette az Alaptörvényből. Pedig ez a hivatkozás közelről sem jelenthetett volna kizárólagosságot. Annál is inkább, mivel már eleve is csupán zsidó-keresztény hagyományról lehetett volna szó, s a muszlim kultúra nem kevésbé jelentős hozadékát, azaz a görög eredetű európai kultúra voltaképpeni folytonosságának teljes értékű visszaállítását sem lehetett volna figyelmen kívül hagyni.

Miközben a sajtó az illiberalizmus vádjától hangos, manapság szinte bűnné vált liberálisnak lenni. Harminc évvel a kommunizmus bukása után ismét csak az számíthat tisztességes embernek, aki baloldali. A német politikai diskurzusban manapság a jobboldaliság a szélsőjobb szinonimája. Aki jobboldali, azaz a szó eredeti értelmében konzervatív, az egyben már fasiszta is. Ez az egyetemes rövidzárlat bénít meg minden demokratikus vitát.

Tegnap este, amint hazafele ballagtam, megállított az egyik közéletre még érzékeny ismerősöm – egyre kevesebben vannak – és nekem szögezett két kérdést. Az első: mi a véleményem arról, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt, itthon, Romániában, összmagyar elnökjelöltet szeretne, és rögtön meg is nevezett három személyiséget: Kató Béla református püspököt, Böjte Csaba ferences szerzetest és Bölöni László labdarúgó edzőt.

Csíkszeredában ma délután hat órakor a Megyeháza Galériában kiállítással zárul a 15. Free Camp Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor, amelyen az idén ausztriai, németországi, magyarországi, szerbiai és Besztercéből valamint Bukarestből érkező művészek vettek részt, két csíki, úgymond hazai alkotó mellett. Másfél évtized alatt a tábor igazi intézménnyé nőtte ki magát. 2005-ben abból a megfontolásból indult, hogy egyrészt a Székelyföldről is be lehessen pillantani, hová, merre tart a huszonegyedik században a világ képzőművészete, másrészt pedig kimondottan érdemesnek és érdekesnek tűnt felfedezni azt is, miként látnak minket más országok képzőművészei, mit vesznek észre mindabból a természetes és épített, társadalmi, közösségi és emberi környezetből, ami számunkra már otthonos, megszokott.

Szeptember elsején életbe lép az új nyugdíjtörvény, amelynek értelmében a nyugdíjpont értéke 1100 lejről 1265 lejre, tizenöt százalékkal – ezzel egyidőben a garantált minimálnyugdíj értéke tíz százalékkal, 640 lejről 704 lejre – emelkedik. Kereken egy év múlva, nem mellékesen választási évben, a nyugdíjpont értéke a mostaniról 1.775 lejre, azaz adék újabb negyven százalékkal nő. További egy esztendővel később már 1875 lej lesz a nyugdíjpont értéke. 2022-től a pont nem változik ugyan, de a nyugdíjakat e törvény szerint inflációkövetően emelni fogják.

Fél évszázadnyi bukarestiség után furcsa arra gondolnom, hogy ez az idő életem kétharmadát méri, míg előtte az első negyedszázadom kétharmadában iskolapadokat koptattam. Ennyire „bekeretezve” látszólag jóformán minden, ami történt és amit csináltam: kényszerpályán – úgymond determináltan – játszódott. Ez kényelmes gondolat is lehetne éppen, hisz felmentene kerülőim, tévedéseim, rossz döntéseim feldolgozásának kényszere alól, de voltaképpen rettenetes, mert ez a kényszer mégis egyre inkább nyomaszt.