Az október 23-ai ünnepségek ismét rámzúdíttották gyerek- és fiatalkorom emlékeit. Koraérett kisfiú voltam. Ámbár olvasni csak a harmadik osztály végére tanultam meg. Ami nem akadályozott az előmenetelben, mert az olvasókönyvben mindig pontosan tudtam, hogy a többiek hol tartanak a szövegben, s én, ha a tanítónéni felszólított, hibátlanul folytathattam az „olvasást”. S abba is ott hagytam, ahol éppen kellett.

De akkor még nem is nagyon szorultam rá az olvasásra. Akkortájt még a Székelyföldön is hibátlan hangminőségben foghattuk a Kossuth és Petőfi rádiót. Hallgattuk is reggeltől estig. Néha még a Szabad Európát is. Ami nem föltétlenül tartozott volna az életünkhöz. A szüleim ugyanis illegalista kommunisták voltak. A 40-es évek elején az ún. nagy kolozsvári kommunista perben is vádlottként szerepeltek. Csakhogy negyvenhatban, miután visszatértek szülőföldjükre, mindkettőjüket kizárták a kommunista pártból. Így hát szenvedélyesen utálták Sztálint és hazai sztálinistákat, a Lenin fotójáról készült hatalmas reprodukció ennek ellenére – mióta az eszemet tudtam – ott függött a házastársi ágy feje fölött.

Szüleimet lázba hozta a forradalom, melyben ők nyilván az igazi kommunizmus, a szó tulajdonképpeni értelmében vett népi demokrácia világra szóló hajnalát látták. Nagy Imre kormányfővé való kinevezését és az oroszok kivonulását saját diadalukként könyvelték el.

Akkor reggel is a Kossuth rádióval ébredtünk. A bemondó statáriális helyzetről, kijárási tilalomról beszélt, s a stúdióba is behallatszott a fegyverropogás. Bár a Szovjetuniót – sajátos skizofréniával – még mindig hajlamosak voltak a kommunizmus szimbólumának tekinteni, pontosan tudták, mit jelent a „testvéri szovjet csapatok” visszatérése. Hruscsovról sem volt túlságosan jó véleményük, hiszen uralomra jutását követően minálunk mi sem változott. Pedig szívszorongva várták, hogy jönnek majd az elvtársak az örömhírrel: a „Párt továbbra is számít a munkájukra”. Lesújtva ültünk az ágy szélén. Én éppen 9 éves voltam. A harmadik osztály elején. Hátamon az iskolatáska. Senki nem szólt egy szót sem, de én is pontosan éreztem, hogy itt valami jóvátehetetlen tragédia vette kezdetét…

Délben már csak a Szabad Európa ment. Éjfélig hallgattuk. A szüleim még a gyűlölt „amerikai imperialisták” segítségét sem utasították volna el. A következő napokban azonban nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz nemzetközi segítség. Az imperialisták, „ahogy az várható volt” cserben hagyták a forradalmat. Mármint „bennünket” is. Kádár hatalma konszolidálódni fog. És Kádár már a Rajk kivégzésében játszott szerepe miatt sem volt rokonszenves számukra, csak családnevén emlegették. Neki nem járt ki az elvtárs minősítés. Hetekig tartott a letargia, hogy aztán a fasiszta bandák emlegetése, s a minálunk is megjelenésének pillanatától forgalmazott ún. fehér könyv, mely a kommunista-ellenes lincseléseket, a lámpavasra lógatott kommunisták fényképeit mutatta be (ávósokról szó sem eshetett), fokozatosan átalakult a hangulat. Főként, mikor anyám két, Erdélyből elszármazott elvtársát is felismerni vélte az „áldozatok” közt. Kádár visszanyerte az elvtársi minőséget. S valahogy apám is beletörődött a helyzetbe, pedig ő katonaviselt emberként, aki a frontokat is megjárta, pontosan tudta, mi történhetett.

Apám a nőkhöz, a kugliba és a preferanszba menekült, anyám meg – „a pápa tévedhet, az egyház soha” elvének kommunista megfelelőjéből sarjadt – újabb skizofréniába. Utálta a hatalmat gyakorló kommunistákat, de imádta magát a kommunizmust, s fokozatosan a Szovjetuniót is visszafogadta kegyeibe. Ő a református egyház támogatásával parasztleányként Brassóban végzett (körülbelül a mai egyetemnek megfelelő) reálgimnáziumot és vallásos rajongóból vált antiklerikális kommunistává. Akkor azonban már hatalmas műveltsége és intelligenciája dacára is titkárnősködött. Mindent feladott, ami értelmet adhatott volna az életének. Bátyámat, aki a kolozsvári Képzőművészeti Akadémia diákjaként élte át az eseményeket és az azt követő megtorlásokat, gyakorlatilag elveszítette, maradt a család, melyből apám félig-meddig szintén kivonult. Gyakorlatilag és meg az öcsém. A román kommunista párt mind egyértelműbbé váló nacionalizmusa internacionalista eszméit is szétzúzta. Egyre gyakrabban hangoztatta, hogy ő elsősorban székely és csak azután ember. De továbbra is kommunistának vallotta magát. Ébren a „Horthysta pribékek” kínzásait emlegette, bár éjszaka néha arra kellett ébrednem, hogy: „Elvtársak, ne üssetek!” A kommunista párt pribékjeiről azonban (ébren) nem hallhattunk soha. Élete végén – mintegy jóvátételként – „illegalistaságát” is hivatalosan elismerték. Apám halála után mi vettük magunkhoz. Állapota mind jobban romlott. A szabad Európa Rádiót hallgatta reggeltől estig, s amikor a szovjetek Afganisztánban vereséget szenvedtek, már csak annyit kérdezett színtelen hangon, hogy „ilyen hamar?” De a múltától nem szabadulhatott. Úgy érezhette: ha a kommunizmust megtagadja, egész földi léte porladna semmivé. Igaz, halála előtt esténként már a feleségemnek kellett református zsoltárokkal álomba dúdolnia. Azokat követelte.

Én benne is az áldozatot láttam. De ha azokra milliókra gondolok, akiket a kommunizmus – közvetve a hozzá hasonlók miatt is – a szó szoros értelmében kiirtott, testi és lelki nyomorékká tett, igazán csak most, közelgő aggkoromra fog el a borzalom. Hiszen a fentiek ismeretében és ellenére magam is fiatalkorom vágéig hittem, sőt bizonyos mértékig még alá is játszottam némely világjobbító szándékoknak.
Ma talán már ezért borzadok minden utópiától, melyek – eredjenek vallásos fanatikusoktól, sztalinoktóll, maóktól, hitlerektől – soha nem a világot teszik jobbá, hanem a világmegváltókat gonoszabbakká, embertelenebbekké és a „megváltottakat” testi-lelki nyomorékokká.

Sajnos, minden jel arra vall, hogy a lélekgyilkos hübriszek sorozatának korántsincs vége. Több is jön talán…