Az egyik párizsi iskola tanára – a szólás- és véleményszabadságát szentségét dokumentálandó – egy Mohamed-karikatúrát mutatott be diákjainak. Akkor még úgy tűnt, valóban helyén van a feje. Az órát sajnos nem sokkal élte túl. Egy muszlim fiatalember, tanítvány vagy csak valamely tanítvány  ismerőse, illetve rokona nem sokra rá, nyílt utcán – a hírhedt „Allah akbar” felkiáltással – barbár kegyetlenséggel lefejezte. 

Ha néhány száz évvel ezelőtt valaki gúnyt űzött volna a mi Úristenünkből, ő talán még iszonyatosabb sorsra jut. Bizonyosan máglyán végzi. De később – a máglyatüzek kihúnytát követően – sem úszhatta volna meg drasztikus büntetés nélkül. Ma már aligha eshetne komolyabb bántódása, de okos ember ma sem űz gúnyt Istenből, akkor sem ha az már nem az övé. Emberségesebb, ha a tekintettel vagyunk egymás érzelmeire. 

A szabadság üdvözítő voltába vetett hit némely szabadsághívők számára minálunk is éppoly bigott kötelezettség, mint a muszlimok számára a próféta becsületének védelme. Ha nem így lenne a szabadság hazájának, Franciaországnak bizonyos polgárai nem tartanák újra és újra  kutya kötelességüknek, hogy sértegessék vagy kigúnyolják – az európai szabadságeszme mindenhatóságát fenyegető – Mohamedet. 

Ennek gesztusnak csak akkor volna valami értelme, ha az európai emberen vagy kultúrán esett agresszióknak lehetne vele elejét venni. Egy terrortámadásnak például. Ezek az ostoba és otromba támadások valójában nem is a mi európai szabadságjogainkat védelmezik, pusztán a muszlimokat sértik a szó szoros értelmében vérig. Akkor meg minek? Hiszen ezt a gesztust az alapvető emberi jóérzés morális parancsa, miszerint „mások becsületében kárt ne tégy” (idézet a katolikus katekizmusból), számunkra, európaiak számára is tilalmazza. 

Az ateista embert (egyébként természetesen) irritálják a vallásos tilalmak, ezektől az elmúlt évszázadokban jobbára sikerült is megszabadulnunk. A legszigorúbb vallási tilalmakat ma már (tízparancsolatostól) még a hívők túlnyomó része sem tartja be, merthogy megszegésüket bocsánatos bűnöknek tekintjük. („…bocsásd meg a mi bűneinket…”). 

A muszlimok ezzel szemben mélyen, sőt gyakorta fanatikusan hisznek Istenükben és Prófétájukban. Ráadásul a nyugatiak történelmük folyamán súlyos vétségeket is elkövettek ellenük, melyek különösen érzékennyé teszik őket az „européer” sértésekre… (Minket  keletieket a törökök aláztak meg, de mi most sem róluk álmodozunk…)

Kérdés tehát, hogyan történhetett meg, hogy mielőtt a nyugati államok a gyarmatbirodalmak szétesését követően, illetve a második világháborút utáni gazdasági fellendülés éveiben úgy nyitották meg határaikat a muszlimok előtt, hogy nem tisztázták: képes lehet-e két ennyire eltérő kultúra konfliktusok nélkül együttélni?

A válasz az úgynevezett történelmi szükségszerűség tanában keresendő. A hegeli-marxi tételt ugyanis minden európai ország értelmiségi elitje és politikusgárdája készpénznek vette. Európa szerte konszenzus uralkodott azt illetően, hogy a bevándorlók az európai társadalmak gazdasági teljesítményeinek, a mind szélesebb körű szabadságjogoknak, az egyéni fejlődés korlátlan lehetőségeinek láttán zökkenőmentesen beilleszkednek a nyugati Paradicsomba. Feladják nyelvüket, kultúrájukat, szokásaikat, hogy a befogadó társadalmak csodálatos adományaiban részesülhessenek. Az első kettőt – főként első- második generáció tagjai – többé-kevésbé meg is tették. A harmadikat azonban már ők sem tehetik, hiszen az a tökéletes önfeladást jelentené. Ennek azonban nem adottak a feltételei. A Nyugat ma már nem az az olvasztótégely, aminek Amerikában tűnt. (Ma már ott sem az.) 

A jelenség előtt a nyugati értelmiség és politikai elit értetlenül áll.  Hogy miért, azt az integráció nyilvánvaló kudarcának napjaiban sem igen feszegeti senki. Minden társadalom az „ugyanabból több” gyakorlatát folytatja. Ugyanazokat a módszereket erőlteti, fokozza, igyekszik tökéletesíteni, melyek korábban hatékonyaknak mutatkoztak, de már jóideje nem azok. 

S talán azért, mert – a muszlimok nézőpontjából – nyugati „fejlődés” olyan jelenségekhez vezetett, melyek számára elfogadhatatlanok. A családot, a tágabb közösséget összetartó morális értékek módszeres szétverése feledteti velük az individuális előnyöket, hiszen azok közösségi lényként való létezésük alapjait számolhatják fel. Márpedig ők mélyen hisznek abban, hogy az egyes ember is csupán közösségi lényként élhet teljes értékű életet… Ha maradnak is és látszólag beilleszkednek a nyugati társadalmakba, azért teszik, hogy – az európaival összevethetetlen életképességükre alapozva – a maguk képére formálják a „befogadó” társadalmakat.

A Nyugatnak – ha továbbra is a jelenlegi bevándorláspolitika mellett voksol – nézetem szerint nincs más választása, minthogy maga veszi át a vele együttélő muszlim társadalmak bizonyos vonásait, s azokra alapozva visszatér azokhoz a morális alapelvekhez, melyet az ad absurdum vitt szabadságideológia felszámolt. 

A másik alternatíva az, melyet e pillanatban a nyugatiak szánnának a bevándorlóknak: a megfékezhetetlen beolvadás… Igaz, hogy ezt követően talán valóban lehetségessé válhat a muszlim társadalmak egyfajta modernizációja is. De merőben elérő utakon, mint ahogyan az minálunk bekövetkezett.

Azaz: kevésbé fejetlenül.