Ha most valaki megkérdezné tőlem, hogy szerintem melyik a tíz legszebb magyar szó, valószínűleg nagy gondban lennék. Még akkor is, ha nap mint nap az anyanyelvemen írok és beszélek. Szerencsére van egy lista, amelyből ki lehet indulni, ugyanis a szép szavak mestere, vagyis Kosztolányi Dezső az elsők között foglalkozott ezzel a témával. Szerinte a tíz legszebb magyar szó: láng, gyöngy, anya, ősz, kard, szűz, csók, vér, szív, sír. A folyton megújuló nyelvészet című könyv szerint egytől egyig versbe való, rövid, választékos szavak.
Kosztolányi úgy vélte, hogy „egy szó nem élhet külön a takaró fogalma nélkül. Ha valaki nem tud magyarul, esetleg gyönyörűnek és légiesnek érezheti ezt a szót is: disznó, s holmi tündéri hullámzást képzelhet bele, mindaddig, míg nem értesült arról, hogy a disznó csak disznó”.
De mi lehet szép egy szóban? Erre a kérdésre a már említett könyvben ezt a választ kaptam: „A szó hangteste, jelentéstartalma és hangulati velejárói közül esetről esetre másik és másik nyerheti meg a tetszésünket – de csak akkor, ha az egész szó összhangban van önmagával.”
Az elmúlt évtizedekben egyébként számos felmérést végeztek a legszebb magyar szóra vonatkozóan. A magyarok általában olyan szavakat választottak ki, amelyek jelentése pozitív érzelmeket vált ki belőlük, így szavaztak például az álom, a szeretet vagy a pillangó szavakra.
1957-ben a Füles című hetilap az olvasóit kérdezte meg arról, hogy szerintük melyik a tíz legszebb magyar szó. Százhatvan személytől összesen ezerhatszáz javaslat érkezett be postán, és ezek közül négyszázkilencvenhárom egyezett. A szerkesztőség a következő szavakat választotta ki önkényesen a hosszú listából: csend, csillag, fény, gyöngy, illat, könny, lomb, szelíd, szellő, tündér. Egy év múlva a Magyar Nyelvőr című folyóirat a hetilapnak beküldött teljes anyag alapján összeállította a maga tízes lajstromát, és eszerint a szerelem, béke, szeretet, szabadság, szellő, édesanya, haza, szív, élet, illetve a csillag szavak a legszebbek a magyar nyelvben.
És mit gondolnak a külföldiek? A kétezres évek elején szerveztek egy nemzetközi szóversenyt, amelyen a legédesebben csengő magyar szónak a cipőfűzőt választották, a legviccesebben csengő szó pedig a bocsi volt.
Természetesen – Kosztolányit idézve – „az anyanyelvkincs tengernyi virágszála közül lehetetlen kiválasztani a legszebbeket”, vagyis mindenki más-más szavakat tart szépnek. Én most a keringés központi szervét leíró szív szavunkat emelném ki, ugyanis szeptember 29-én volt a világnapja.