Egymást érik a Donald Trumpról szóló leleplező könyvek. Az elsőről, amelyet John Bolton, az amerikai elnök volt nemzetbiztonsági tanácsadója írt, itt rádiónkban is beszéltünk már. Ebben a volt diplomata leleplezi az elnök hiúságát, azt, hogy újraválasztása érdekében hajlandó lett volna nagy engedményeket tenni Kínának, ugyanakkor meghökkentően tájékozatlan külpolitikai kérdésekben, viszont nem fogad el tanácsokat szakértőitől. Bolton könyvét nemrég követte az elnök unokahúgának, Mary Trumpnak a könyve. Ő az elnök néhai bátyjának, Fred Trump Jr-nak a lánya. A kötetben szó esik Trump kétes adóügyleteiről, valamint arról, hogy magára hagyta bátyját, akkor amikor az alkoholfüggőségével harcolt. Még jóformán meg sem száradt a nyomdafesték Mary Trump könyvén, máris piacra került Stephanie Winston Wolkoff: Melánia és én című könyve, amelyik az elnök harmadik feleségét, Melania Trumpot veszi célba elsősorban, de kijutott a kritikából a Fehér Ház urának is. Wolkoff tizenöt éve ismeri Melania Trump-ot és a 2016-os elnökválasztást követően tiszteletbeli tanácsosává vált az elnök feleségének. Az amerikai sajtó szerint Wolkoffnak komoly szerepe volt abban, hogy Melania Trump igazi „first lady” lett, ám a közelmúltban kapcsolatuk megromlott és felmondtak neki, ekkor fogott hozzá könyvet írni.

Mindez azonban csak amolyan könnyű, bemelegítés volt ahhoz a nagyágyúhoz képest, ami ezekben a napokban dörrent el. Az ilyen öreg emberek mint én emlékeznek még arra, amikor 1972-ben kirobbant az úgynevezett Watergate-botrány. Három ember betört a Demokrata Párt székházába. A tetteseket egy járőröző rendőr elkapta. Jelentéktelen kis rendőrségi hír maradt volna az eset, ha két újságíró Carl Bernstein és Bob Woodward a Washington Post-tól nem kezd el konokul nyomozni az ügyben. De ők nyomoztak és hamarosan kiderítették, hogy a betörők a CIA ügynökei voltak, akik lehallgató-készülékeket akartak elhelyezni a Demokrata Párt akkori elnökének irodájában. A botrány egyre dagadt és végül 1974 augusztus 9-én elvezetett Richard Nixon volt amerikai elnök lemondásához.

Nos, az a Bob Woodward, aki már megbuktatott egy amerikai elnököt, most könyvet írt Donald Trumpról, amelyben nyilvánosságra hozza az elnökkel folytatott korábbi beszélgetéseit. Ezekből kiderül, hogy Trump-ot az amerikai hírszerzés már január 28-án tájékoztatta a koronavírusról és azt is a tudomására hozták, hogy a kórokozó a levegőben is terjed, sokkal veszélyesebb az influenzánál és halált is okozhat. Ennek ellenére Trump – s ezt ő maga el is mondta Woodwardnak – tudatosan bagatellizálta a koronavírus veszélyességét, nem hozta meg időben a kellő óvintézkedéseket, azért, hogy – mint mondta – ne keltsen pánikot és többek között ennek is köszönhető, hogy az Egyesült Államokban már több mint 200.000 ember halálát okozta a vírus és a fertőzöttek száma is itt a legnagyobb az egész világon.

Egyesek szerint ez az információ még nagyobb bomba, mint a Watergate-botrány, mert ott, Nixon csak tisztességtelenül akart előnyt szerezni politikai riválisával szemben, de az nem került emberéletekbe.

Marad viszont egy kérdés. Ha Woodward már februárban tudott arról, hogy az elnök tudatosan alábecsüli a világjárvány jelentőségét, akkor miért várt addig, amíg 200.000 ember meghal koronavírusban? Miért, csak szűk két hónappal a választások előtt jelentette meg a könyvét? Talán csak nem azért, mert ilyenkor a kiadók több pénzt fizetnek érte? Nem mellékesen jegyzem meg, hogy a Washington Post volt riportere potom két millió dollárt vágott zsebre a Düh című könyvéért. Ilyenkor illik feltenni azt a kérdést, hogy van-e morális felelőssége az újságírónak? A választ adják meg Önök, kedves hallgatóim.

A viszonthallásra.