Hargita megyében, mintegy fél évszázada, a képzőművészek őszi seregszemléket tartanak. 1989 után a folyamat néhány esztendőre megszakadt, majd átalakult, olyképpen, hogy Botár László képzőművész, a Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársa, a kiállítások kurátora, évről-évre különböző, közös témákat ajánlott a művészeknek.
A káosz architektúrája. Jelen-Jellem-Jelenlét. Határok. Együttélés. Létformák. Gyökerek. Perifériák. Ime néhány olyan kulcsfogalom, amelyekhez az előző őszi szalonok munkái kapcsolódtak és ezekhez csatlakozott most a néhány hónapja meghirdetett idei ajánlat, a Lélek-tér.
Érdemes szétszedni a fogalmat. A lélek és a tér. A lélek: nem biblikus, nem vallásfilozófiai megközelítésben, hanem a vizuális művészetek és a velük együtt járó alkotómunka összefüggéseiben.
A képzőművészet – fogalmazta meg a múlt század elején egy neves angol művészetfilozófus az avantgárd áramlatok okozta hatalmas felfordulásban– voltaképpen nem más, mint “örökkön élő kérdés, amelyet a látóérzék tesz fel a látható világnak, a művész pedig egyszerűen az az ember, akiben megvan a megfelelő képesség és a vágy ahhoz, hogy ezt a vizuális benyomást alaki formává alakítsa át.”
De persze, mindez csak úgy történhet meg, ha a látóérzéket nem tekintjük csupán szemnek, hanem szellemnek, léleknek, a társadalmi változásokra, az egyéni élethelyzetekre is válaszoló, ezernyi rezdülésnek, szüntelenül változó egyéni és társadalmi érzékenységnek.
A képzőművész nem úgy lát, mint egy hiper-szuper digitális fényképezőgép, legyen akár a legkülönbözőbb objektívekkel is felszerelve. A művész kiemel, tömörít, lehet, hogy nem egyetlen, hanem tucatnyi fókuszban vesz észre részleteket és közülük állít valamit a központba, vagy a múlt és a jelen, az emberi életek és az ember által belakott tájak között olyan párhuzamosokat állít, amelyek immár a huszonegyedik századi síkjainkban és tereinken is találkoznak. Nem visszaadja, hanem átfogalmazza a látványt, elénk tárja a bárki által látható mögött a csak általa látható láthatatlant.
Mindezt természetesen anyagokra, fénytörésekre, színárnyalatokra, arányokra, felületekre, formákra, jelekre vonatkozó technikai, technológiai tudással is teszi. De a vizuális nyelv megannyi kifejezési eszközének a megválogatása mögött ott áll a lélek, a szellem, hiszen csak ez képes az alkotás összeségében olyan kapcsolati rendszereket lérehozni, amely kisugárzik az alkotást körülvevő kisebb-nagyobb terekre is.
És ebbe a térbe, ha úgy tetszik, az alkotói léleknek ebbe a varázslatos terébe lép be az a művészetkedvelő, aki szeptember végétől nem csak Hargita megyeszékhelyén, hanem Erdély több településén is megáll, majd elgondolkodik, felkapja a fejét, beleegyezik, tiltakozik, vagy egyet legyint és gyorsan tovább áll. Azaz, ebben a térben valamiképpen válaszol arra a kihívásra, amelyet a művész állít elénk és létrehozza a legfontosabb kommunikációs feltételt: közönsége nem marad közömbös. Rájön arra, hogy a saját lélektere valamiképpen viszonyul az alkotói lélektérhez. Lehet, hogy ötvöződik vele, lehet, hogy éppen csak hozzá simul, de az is lehet, hogy eltaszítja. Mindez voltaképpen nem más, mint az alkotók és a befogadók többszempontú, akár egyénre is szabható kapcsolata. A 8. Hargitai Megyei Képzőművészeti Szalonra a zsüri közel félszáz munkát válogatott be, mindazoktól a művészektől, akik itt élnek, vagy részt vettek az itt megszervezett alkotótáborokban, illetve pályájuk valamikor erről a vidékről indult és eljutott Németországtól Kanadáig a világ különböző országaiba. Igy, ez a vándorkiállítás, egyfajta kitekintés is lesz arra a nemzetközi képzőművészeti világra, amely világjárvány idején sem adja meg magát, hanem újabb fogódzókat kinál arra, miként lehet töretlen alkotómunkával túljutni ezen a válságon is.