Kedves hallgatóim, a múlt héten úgy fejeztem be a szólásszabadság alapelveiről szóló néhány gondolatot, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének a polgári és politikai jogokról szóló, 1966-os egyezménye ilyen tömören fogalmaz: „nézetei miatt senki nem itélhető el.”
A dokumentumban azonban már néhány cikkely finomítja az általános szólásszabadságot. Például: a szólásszabadság, amennyiben sérti a közerkölcsöt és mások jogait, bizonyos esetekben törvényekkel szűkíthető. Vagy ugyanitt szögezik le, hogy a háborús propagandát, a fajgyűlöletet, a vallási gyűlöletet, a megkülönböztetésre és az erőszakra való buzdítást az államoknak törvény által kell szabályozniuk.
A szólásszabadság a mindennapi életben természetesen nem úgy nyilvánul meg, hogy valaki kiáll egy utcasarokra és mondja a magáét, hanem különböző olyan eszközök igénybevételével, amelyek az egyéni véleményeket tömeginformációvá alakíthatják. Ennek legfontosabb eszköze a szövegeket, hangokat, képeket, azaz a tartalmakat bármilyen úton-módon közvetítő média, vagy hagyományos, leginkább a nyomtatott újságokra vonatkozó megnevezésével, a sajtó.
Én most a sajtószabadság fogalmát használom, de természetesen ez alatt a teljes média szabadságát kell érteni.
A már elemzett szólásszabadság és a sajtó szabadsága nem ugyanaz. A sajtószabadságon általában azt értik, hogy szabadon, állami beavatkozás nélkül alapíthatók, létesíthetők újságok és különböző médiaformák, ezeket csak különleges esetekben lehet felfüggeszteni, nem léteznek központilag, vagy különböző helyi állami hatóságok, kisebb nagyobb érdekcsoportok által irányított beavatkozások, azaz nincs cenzúra.
E megfontolás mögött az az egyszerű igazság áll, hogy az információ nem a mindenkori hatalomé, hanem a polgároké. Ilyképpen a többpárti demokráciákban egy teljes autonómiával rendelkező, önállóan működő médiarendszer a társadalmi nyilvánosság és ellenőrzés legfontosabb eszköze lehet. Ami persze gyakran sérti a hatalmat megtartani akaró, megszerezni próbáló vagy más érdekeket, így folyamatos a küzdelem a médiába tartalmilag és gazdaságilag is beavatkozni akarók, illetve a függetlenségre törekvők között.
Noha világszerte számos olyan törvény létezik, amely a vélemények sokszínűségének megtartásáért tiltja a médiakoncentrációt, illetve kötelezővé teszi a tulajdonosok kilétének a nyilvánosságra hozatalát és bünteti a reklámpiacba történő állami beavatkozásokat, ezt sokfele kijátszák. A médiavilág legfontosabb szereplői pedig, az újságírók, legtöbbször az üllő és a kalapács, a tulajdonosi érdekek és a saját, tárgyilagosságra vonatkozó törekvéseik között találják magukat.
A korlátlan internethasználattal a hírközlés és a véleménymondás világa megváltozott. De a média elméleti szakemberei egyetértenek abban, hogy a szólásszabadság, a sajtószabadság védelmét napjainkban is mindazon technológiai módszerekre vagy eszközökre való tekintet nélkül kellenne alkalmazni, amelyek segítségével az információ tartalmát létrehozzák, tárolják, kezelik, közvetítik. És jó, hogyha a kedves olvasó, hallgató, néző, a világhálós közösségi oldalak tartalomgyártója, mindezekre a fogalmakra is gondol, amikor a médiabotrányokról és villongásokról vesz tudomást.