Hogyha a marosvásárhelyi cukorgyár ma létezne, minden bizonnyal ipari műemlékként tartanák számon. Dehát ez csupán feltételezés, a marosmenti város gazdasági életében egykor oly fontos szerepet játszó létesítmény ugyanis a rendszerváltást követő romániai vadkapitalizmus áldozatává vált, olyannyira, hogy még egyetlen téglája sem maradt a helyén. Igy aki szeretne emlékezni, hogyan nézett ki mondjuk a múlt század ötvenes éveiben, vagy korabeli fotókra, vagy arra a néhány akvarellre van szorulva, amelyet Nagy Imre zsögödi festő készített azalatt az öt hónap alatt, amikor a kolozsvári képzőművészeti főiskola 57 éves tanáraként kidobták és oda küldték, hogy ismerkedjen a szocialista építőmunkával.

Ami nem volt véletlen, hiszen egyrészt gazdálkodó életmódját rótták fel neki és kerek-perec kuláknak nevezték ki, másrészt pedig saját, enyhén kubista és expresszionista jegyeket hordozó festészeti stílusa sem illett a Szovjetunióból importált, mifelénk is gyorsan terjedő szocialista realizmushoz. Akkoriban az íróknak, a költőknek, a képzőművészeknek a mindennapi, országfejlesztő építőmunkát kellett dicsérniük, így lett téma a talicskázás, a bányászat, a villany bevezetése a falusi istállókba, az olvadó vas szikraesőjének a fényében hunyorgó kohász, a szántóföldeken zötykölődő traktorista, egyszóval azt kellett megmutatni, hogy a művészet is hozzáadja a maga erejét a munkásosztály és a dolgozó parasztság jelent és jövőt teremtő munkájához.

Nagy Imrét a cukorgyár korabeli vezetősége alkalmazta és hagyta dolgozni: nem lapáttal és vederrel, hanem ceruzával, szénnel, ecsettel és még azt is lehetővé tette, hogy az elkövetkező hónapokban a  Zsil-völgyébe vagy éppen az épülő békási vízi erőmű és duzzasztógát építőtelepére eljárjon. A festő egész életében keményen dolgozott. Noha a szocialista realista stílus merőben idegennek számított mindenekelőtt a természetre, a fényre, a parasztemberekre alapozodó festészetétől, a munka tekintetében nem tagadta meg önmagát és a szíves fogadtatásért nem csupán a cukorgyárban készített különböző műfajú alkotásait adományozta a városnak, hanem más jellegű festményei közül is jónéhányat.

Ám, amint a művésznek, úgy a képeknek is meg volt a maguk sorsa. A Teleki–tékában kiállított adomány a múlt század hatvanas éveiben a városi múzeum tulajdonába, illetve a raktárba került. A rendszerváltozás után a Bolyai utcában, Fodor Imre polgármestersége idején kialakítottak ugyan a gyűjtemény számára egy állandó galériát, de az épületet vissza kellett szolgáltatni a tulajdonosának és a képek megint visszakerültek a múzeumba, ahonnan ideiglenesen nemrég költöztek át a Kultúrpalotába, hogy a napokban megnyithassák és január végéig látható maradjon a város mostanig legjelentősebb, mintegy140 alkotást felsorakoztató Nagy Imre kiállítása.

A festő életművének azonban leginkább a még életében, 1973-ban megépült zsögödi galéria nyújt otthont. Szabó András képzőművész, immár nyugdíjba vonult múzeumigazgató gondnoksága alatt több mint hatezer munkát vettek itt számba, bármiféle olyan tárgyi-szellemi emlékkel együtt, amelyek az 1976-ban elhunyt festőművész életére és munkásságára utalnak.

Nagy Imre egyébként sem szóban, sem írásban, sem szignójában soha nem nevezte magát Zsögödi Nagy Imrének, ezt a jelzőt csupán a jelenlor aggatta rá, mondván, hogy meg lehessen különböztetni a mártírhalált halt,  56-os magyar miniszterelnöktől. Pedig az egyéniségek legfontosabb jellemzője éppen az, hogy – különböznek. Földrajzi eredetjelölés nélkül is.