2016-ban a Suhrkampf Verlag kiadásában az Amazon.de-n (német fordításban, eredetileg angolul látott napvilágot) megvásároltam egy könyvet. Főként az alcím miatt, mely így hangzott: „Az elveszített bizonyosság keresése.” Engem voltaképpen a kérdés természettudományos aspektusai érdekeltek (lásd határozatlansági reláció!), de úgy véltem, hogy bizonyos vonatkozásokban Ulrih Beck is eligazíthat. Annál is inkább, mert a társadalomtudományok legalább annyira izgattak, mint a természettudomány. A könyv voltaképpeni címe ugyanis A kockázat világtársadalma (Weltrisikogesellschaft).
Amikor a gyorsposta kézbesítette, kissé megrémültem. A tanulmány ugyanis (írva és mondva) 440 sűrű oldalra rúgott. És kezdettől nem volt könnyű. A szerző ugyanis Karl Popper „nyílt társadalmának” egyfajta vadonatúj posztmodern korrekcióját nyújtotta. Ráadásul meghökkentően merész gondolati keretben. Engem, a kelet-közép-európait, aki akkor még Popper és a felvilágosodás bűvöletében éltem, már a harmadik fejezet is meghökkentett. Így hangzott »A kockázati társadalom „kozmopolita momentuma”: A kikényszerített felvilágosodás«.
A felvilágosodással akkor már nekem is kezdtek gondjaim lenni. A kezdő fejezetek fogalmi nehézségei ellenére mind szenvedélyesebben faltam a könyvet. Bár úgy tűnt, a gondolatmenet túlságosan is teoretikus. Ez azonban az irodalomelmélet – sokszor már számomra is észbontónak tűnő – spekulációnak (szakmámból következően többé-kevésbé alapos ismeretében) nemigen riasztott vissza.
Beck számára a kockázat a katasztrófák lehetőségének tudomásul vételét, és kivédésük – esetenként megelőzésük – módozatainak számbavételét jelentette. Mivel a kockázati társadalmak a bizonytalanság égisze alatt állnak, a bizonytalanságot kiszámítható kockázatokká próbálják konvertálni. Matematikai modelleket dolgoznak ki, melyek a kockázatokat némileg kezelhetőkké teszik. De a való világban csak kevés kockázat mérhető – még a valószínűségszámítás által megkövetelt – egzaktsággal is. Sajnos, a kockázati társadalom modelljei sem képesek nagyobb bizonyosságot összehozni, mint egy rulett-asztal, például. Így aztán az élet újabb és újabb meglepetésekkel szolgál. Ezen a ponton a nyitott társadalom és kockázati társadalom elmélete érintkezik. A lényeget illetően mindkettő nyitott. Bár korántsem azonos mértékben.
A kockázati társadalom Beck megfogalmazásában „globális, kommunikatív és filozofikus”. A helyi katasztrófák, mivel a média globális szinten szétsugározza és sajátos logikájának megfelelően feltupírozza őket, mindenfele kockázatokként értelmeződnek, és a világ más tájain is társadalmi és politikai változásokat generálhatnak. Ezáltal olyan hatalmi szerkezetek jöhetnek létre, melyek a gazdaság hatalmasságai számára lehetőségeket teremtenek arra, hogy a katasztrófák költségeit a kevésbé hatalmasokra háríthassák át. S ez az emberi léthelyzet átértékelését kényszerítheti ki.
A Beck könyv alaptételeinek aktualitására sajnos nem én figyeltem föl, memóriámban sok mindent maga alá temetett az azt követő hatalmas információfolyam. De amikor a Die Welt hasábjain Thomas Meyernek, a Flossbach von Stork Research Institut alapító igazgatójának cikkére akadtam, egyszerre minden visszatért. Szinte már fölösleges is volt leemelnem a könyvet a könyvespolcról…
Thomas Meyer hathatós segedelmével ugyan, de egyszerre minden megvilágosodott.
A korona-világjárvány a tényleges és a képzelt fenyegetések, a halálos veszedelem és az ezek leküzdésére alkalmas eljárások közti bonyolult kölcsönhatások terében bontakozott ki. Ezek a kölcsönhatások, ha az egyéni reakciók összetettségét is tekintetbe vesszük, semmiféle matematikai modellszámítással nem képezhetőek le. Legalábbis megbízhatóan. Következésként a politikum csupán sötétben tapogatódzhatott. Globális szinten csakis az következhetett be, amit szabad fordításban Beck által leírt kockázati társadalmak zűrzavarának (clash) nevezhetünk.
A determinisztikus világképekre berendezkedett társadalmakban (Iránban például) a katasztrófa az isteni terv részének számít, mely főként a hitetleneket érinti. Egy központosított államszervezetben, amilyen a kínai is, a kockázatok a legfőbb managerek illetékességi körébe tartoznak. Ők nem engedhetnek meg semmiféle „félreértelmezést”, ezért fokozniuk kell a társadalom fölötti ellenőrzést. (Mintha tájainkon is valami hasonló körvonalazódna.) A nyugati társadalmakban a privát és az állami kockázatkezelés valamiféle kombinációja alakul ki. Európában a svéd közösségi otthon (az általam korábban már leírt Volkhammet) számít kiútnak, Amerika nyersebb eljárásokhoz folyamodik. A gazdasági veszteségeket azonban mindkét társadalomtípus egyfajta (a központi bankok által eszközölt) pénzáradatban próbálja feloldani. Mindkettő a katasztrófa költségeinek már Beck által is megjósolt áthárítására irányul. A kényszerszünet és a gazdaságélénkítés érdekében a gazdaságba ömlesztett pénztömeg, bár segíti magát a gazdaságot is, még nagyobb mértékben növeli a nagy vagyonok értékét. Amit az is világosan jelez, hogy az amerikai részvényindex, az S&P 500, akárcsak a német Dax az év elején bekövetkezett visszaesést látványosan ledolgozta, sőt újabb csúcsokat döntögetnek…
A gazdaság termelési veszteségeinek kiegyenlítése korántsem lesz majd ennyire látványos. Azok azonban, akiknek részvényei vannak, részvényeik révén már most oroszlánrészhez juthatnak a fellendülő gazdasági teljesítményből.
Ahogyan az a 2008-as válságot követően is történt, a vagyonosok válnak a kockázati társadalom fő haszonélvezőivé.
Nem kockázat nélkül. Merthogy – ahogyan azt a napjainkban világszerte zajló (többé-kevésbé eltérő jelszavak mögé rejtett, de lényegében azonos gyökerű) lázongások is jelzik – a vesztesek előbb-utóbb a kockázati társadalom hatalmi struktúráinak átrendeződését is ki fogják kényszeríteni.
Persze ezt sem minden kockázat nélkül. A válságok nyertesei ugyanis nem csak engedni nem nagyon fognak, de rendelkeznek az ezközökkel is ahhoz, hogy ne adják olcsón bőrüket.
Csakhogy – amint arra az ősrégi népi mondás is figyelmeztet – a fák nem nőhetnek az égig. Hatalmasaink minél eltökéltebben állnak ellen az elkerülhetetlen változásoknak, annál többet kockáztathatnak.
Ezúttal valóságosan is.