Bethlendi Tamás: Kádár Elemér

Mentális egészséget támogató kezdeményezésünk bátorítást, bizalmat, reményt ad. Megszólaltatunk olyan embereket, kiknek szavaiból erő meríthető. A cél megláttatni a jelenlegi világhelyzet lehetőségeit, fenntartva a mindennapi derűt, nyugalmat és józan optimizmust.

Nagy bizonytalanságok közepette különösen fontos a jó szó. Táplál, kiemel, lelkesít. Billenjünk helyre!

Hallgassa meg Kádár Elemér táncpedagógus, az erdélyi népzenei és néptánc táborok egyik oktatójának üzenetét a kialakult világhelyzet kapcsán!

Kádár Elemér

A tánc a legősibb nyelv – ezt szinte mindenki tudja, már-már közhely. De mélyebben belegondolni nem szoktunk. Pedig hát, a tánc a beszélt nyelv előtt, ami nagyjából ötvenezer éves, több mint egymillió évig a legkifinomultabb, legmagasabb szintje volt az ősemberek őseinek legfennebb valami énekhang-szerű dúdolással kísért, mutogató gesztus- és testtartásnyelvezetének. Ezzel “szóltak” eleink a szellemekhez, őseik lelkéhez, de gyakran egymáshoz is, ez volt az ima, a diplomácia, a világrend nyelve. És ennek tudása a testünkben, lelkünkben bizony, ma is benne van, csak mi már nem vagyunk ennek tudatában. Néha ösztönösen használjuk, néha mintha értenénk is… Mint valami emlék, ami elillan, mielőtt megfoghatnánk.

Ma sokan azt hiszik, a tánc a szórakozás eszköze, vagy ami még rosszabb: a szórakoztatásé. És ilyenképpen ebben a világjárványos, gazdasági válságos, otthonainkba húzódva a jövő miatt aggódó időkben azt gondolják, ebben a táncnak most nincs helye, nincs szerepe, nincs rá sem kedv, sem alkalom, sem a megfelelő társaság nem áll rendelkezésre. Pedig mindannyian ismerjük a görög Zorbász történetét, a tánc szerepét az ő életében, sőt vannak, akik ismerik Nietzsche ide vonatkozó szavait is: „Csak a táncban tudom a legmagasztosabb dolgokat mintázni.” Sivát már nem is említem.

Amire már nincsenek szavaink, mert túlcsordul a lelkünk, legyen bár szó örömről, bánatról, boldogságról, kétségbeesésről, belső békéről vagy annak teljes hiányáról, arról „beszélni” ott van nekünk a tánc. Ha művelnénk, hamar rájönnénk erre.

A tánc, mint nyelv, természetesen monológra is alkalmas.

Miután egy hónapja már, és legalább egy hónapig még nem táncolhatok párosan, vagy csoportosan, de még egy gyóntatószékben térdelve, vagy egy elmeszerviz-rendelői heverőn hanyatt fekve, a mennyezetet bámulva beszélni, vagy lelki szemetesláda-barátom társaságában, kávé, vagy bor mellett magamat keresni, vagy méregetni, hangosan gondolkozni nincs lehetőségem, akár össze is omolhatnék, de én inkább táncolok. Van, hogy nem kell hozzá ember-partner, nem kell hozzá társaság, alkalom… Mint egy szibériai, vagy indián sámán, mint egy táltos. Ha egyedül, hát egyedül. Isten látja, s ha jó lélekkel csinálom, együtt táncol velem. És már nem is vagyok egyedül. A tánc által olyan spirituális élmény érhető el, ami felszabadít, meggyógyít, helyre tesz! Szent Ágoston erről ezt mondja (én csak idézem, vallom és tanúsítom, hogy igaz): “Dicsérem a táncot, mert az egészséget és a szellem tisztaságát szolgálja, mert könnyeddé teszi a lelket. A tánc átváltoztatja a teret, az időt és az embert. A tánc az egész embert követeli. Az embert, aki szíve középpontjában van lehorgonyozva, oda, ahol nem rabja a szenvedélyeknek, embereknek és dolgoknak, oda, ahol nem rabja az elhagyatottság démonjának. A tánc felszínre hozza a szabad embert, a könnyed embert, egyensúlyba hozza minden erővel szemben. Dicsérem a táncot. Ó, ember, tanulj meg táncolni! Különben nem fogják tudni az angyalok, hogy mit kezdjenek veled a mennyben.”