Az, amit Klaus Werner Iohannis egyre gátlástalanabbul megenged magának az RMDSZ-szel és az ellenzékkel szemben – a hazudozástól, a tények figyelmen kívül hagyásától és a lekicsinyléstől a törvénysértésig és a gyűlöletkeltésig – nem csupán rosszindulatról és politikai műveletlenségről árulkodik, ezeket régen tudtuk róla, de általános tendenciát is kifejez: világszerte épülnek le gátlástalanul a demokráciának már az alapkövei is. Az egyik vezető országa egy részének „eladásáról” beszél, a másik szerint az ellenzék nem a nemzet része. A reagálások pedig jobbára hatástalanok. Egymást követik a szerencsétlenségek, s a válság zaja minden értelmes szót elnyom.

Remélem, Románia elnökéhez eljut Markó Béla tényfelsoroló vallomása, „önfeljelentése”, voltaképpen nyílt levele, mint ahogy el kell jutnia hozzá, nem tehet úgy, mintha el sem hangzott volna, Kelemen Hunor beszéde a parlament plénumában.

Sok erdélyi magyarnak eszébe juthat most, mennyire támogatta ezt az embert, mennyi remény kísérte rá adott szavazatát. Nekem az jut eszembe, milyen kétségbeesetten próbáltam megmagyarázni, hogy hiú ez a remény, hogy nem szabad bíznunk Iohannisban. Ugyanúgy jártam, mint „játékos” korhely elődjének ostorozásával: egyedül maradtam a hozzászólók és a „szakma” (a hahsajtó!) szitokáradatában.

Iohannisról megválasztásakor két gyors cikket írtam a lapban, amelynek véleményrovatát szerkesztettem: egyet közvetlenül a beiktatása előtt, 2014 december 20-án, a másikat (ebben énekelnek is nagyjaink: Iohannis, Basescu és Tőkés, az egyik rettenetesen) közvetlenül utána, emlékezetem szerint mindkettő vezércikk volt.

Az elsőben erősen indítok: a beiktatási ceremóniának „nem lehet része az ortodox egyházfő áldása, az alkotmány szerint ugyanis Romániában nincs államvallás, egyetlen egyház sem játszhat kivételezett szerepet, függetlenül a hívei számától”. Lehetett. Utána Klaus Iohannis (így, I-vel helyes írni, mint ugyanott kifejtettem!) Pas cu pas című könyvéről: „A kötetből már több mint százezer példány fogyott el. Örülök az üzleti sikerének – a könyvet a kiváló Curtea Veche kiadó jelentette meg, ahol a Markó Bélával készített beszélgetőkönyvünk román változata (Condamnaţi la reconciliere, Paul Drumaru fordításában) is napvilágot látott –, mert így nem befolyásolok senkit, százezrekkel szemben mondhatom el a véleményemet erről a végül is önéletírásról. Kifejezhetem a legrövidebben: unalmas. Kicsit bővebben: közhelygyűjtemény, egyetlen váratlan mozzanat nélkül. Némi malíciával: igazolja Crin Antonescu látleletét: „Olyan ember, aki keveset beszél, és annyit gondolkodik, amennyit beszél.” Még részletesebben: ennek az embernek mintha nem lennének érzelmei, nem látszik egyetlen eredeti gondolata sem.” Utána fizikusi, tanári pályáink hasonlóságáról írtam le adatokat. (Egyik volt évfolyamtársam volt az ő fizikatanára!) Végül – mégis – a kötelező reményről, arról a minimumról, amit Basescu dúlása után elvártunk volna tőle, vagyis hogy „komoly közjogi méltóságként be fogja tartani az alaptörvényt. Közvetítő és kiegyensúlyozott lesz, ahogy a könyvében is ígéri.” Ebben a kényszerű reményemben csalatkoztam, mint annyian. Az utóbbi napokban tett kijelentései igazolják, hogy egy alkotmánysértő, közönséges uszítóról van szó. (A reményről pedig a felfogásom azóta sem változott: megette a fene az egészet, ha már csak az maradt.)

A második jegyzetemből álljon itt ennyi: „Nyilván van olyan szemszög, amelyből tekintve egy kisebbségi polgár államelnökké választása az érettség, a türelmesség bizonyítéka, a nacionalizmus visszaszorulását jelzi, egyben alátámasztja a „sikereket a kisebbségi kérdés megoldásában”. Annál inkább, mondhatná a lelkes olvasó, mivel a magyar választók elsöprő többsége is a szebenire szavazott. Ez ügyben azonban az én (ellen)véleményem határozott: Iohannis személyében nem egy „igazi”, jogaiért küzdő minoritáriust, hanem egy asszimilált (…) kisebbség tagját juttattak az elnöki székbe. És szó sincs a kisebbségi kérdés iránti érzékenységről, inkább ellenkezőleg. A nagy Taciturnus minden alkalmat megragadott, hogy bizonyítsa, mennyire jó román. És legfőképpen ennek köszönheti sikerét. (Már ha eltekintünk az említett külső segítségtől, kampánya fogásaitól, személyének – minden metafizikát vagy romantikát nélkülöző, az alapos német toposzán alapuló – rejtélyességétől, de nem kevésbé a baloldali jelölt túlnyomóan negatív megítélésétől.) Friss államelnökünk bizalmi indexe azóta a csúcsokat ostromolja, felmérések szerint többen bíznak benne, mint a közvélemény-kutatásokban.”

Még egyszer: amikor ezeket írtam, Iohannis népszerűsége minden rekordot máig érvényesen megdöntött, a sztratoszférát verdeste, akárcsak az indulatok, amiket kiváltottam mérsékletre intő szavaimmal. Tudtam, hogy igazam van az alkalmatlanságát illetően, sajnálom, hogy igazam lett. És örvendek, hogy mellette szólóan akkor nem idéztem egy nem sokkal korábbi tévényilatkozatát, miszerint az „Erdély elidegenítésére” vonatkozó állítások teljességgel hamisak, idejétmúltak és veszélyesek. Igen, az elején még ezt mondta Iohannis! Most pedig aljas totális letámadást intézett ellenünk. Megidézte a román nacionalizmus rossz szellemét, őt pedig nincs az az instancia, amely meg merné idézni. Hogy mindez miként függ össze a magyar revizionizmus rossz szellemével – közben Orbán Viktor Nagy-Magyarországot ábrázoló földgömbbel játszadozik, mint Caplin a lufival –, kicsik vagyunk felmérni, az erdélyi magyarság mindenképpen a kettő ütközőpontjában van. Mindkettő velünk veri a csalánt és egymást. És Kelemen Hunor szavaival „még csak nem is sejthetjük, hogy milyen komoly politikai és társadalmi károkkal jár majd mindaz, ami történt”.

Utóirat

Miután a volt DNA-főügyész, Laura Codruţa Kövesi pert nyert az Emberi Jogok Európai Bíróságán (CEDO) azt illetően, hogy sérültek a jogai, amikor az alkotmánybíróság 2018. májusi döntésével eltávolították tisztségéből, Iohannis élesen kitámadta az Alkotmánybíróságot, annak reformját sürgetve. (És természetesen miszlikbe aprította az akkori kormánypártot, a mai ellenzéket.) Csakhogy a CEDO döntése nem az Alkotmánybíróság és annak bármilyen ítélete ellen szól, egyszerűen nem arra vonatkozik, hanem az eljárásra, jelesen hogy nem tartották tiszteletben fellebbezési jogait. Egy érdemi „tartalmi” döntésnek figyelembe kellett volna vennie a korrupcióellenes ügyészség összefonódását a titkosszolgálatokkal, a híres protokollumokat, akár a DNA főnökének alkotmánysértéseit is…

Az RMDSZ gyakorlatilag kicsinálva, megbélyegezve egyedül maradt. Az össztűz lassan az Alkotmánybíróság ellen fordul. Az igazságszolgáltatás függetlensége nevében. Különben ha Iohannis „ő pártja” megnyeri a valamikori előrehozott választásokat, akkor azonnal ki tudná cserélni az alkotmánybírókat? Esetleg meglenne neki – a külföldi szavazatokkal együtt, ugye – az alkotmánymódosításhoz szükséges kétharmados többsége a parlamentben? „Állapot” van – repül a nehéz kő…