Ismét szegényebb lett a csíkszeredai, a székelyföldi közélet: az elmúlt évtizedek egyik meghatározó személyisége távozott Beder Tibor személyében. Ő, aki mindig szeretett úton lenni – lehetőleg gyalogosan –, szerdán indul utolsó, végső útjára. A család közlése szerint Beder Tibor nyug. főtanfelügyelő életének 82. évében, hosszas betegség után elhunyt. Családtagjai, május 6-án, szerdán du. 4 órakor búcsúznak tőle a csíktaplocai katolikus temetőben. Közlésük szerint a későbbiekben megemlékező szertartást szerveznek, amint a körülmények is lehetővé teszik.

Bő három és fél esztendeje írtam róla Ki vagyok én? című könyve kapcsán, hogy „Három gyermek, kilenc unoka és egy dédunoka – ennyi is bőven elegendő lenne mérlegként arra, hogy az embert öregségére büszkeség töltse el, emelt fejjel mondhassa: nem élt hiába.

Életpályája is ennek a könynek az oldalai követhető végig.

A Radnai-havasok lábánál, a Gyersza-patak völgyében fekvő román faluban, Gyerszán látta meg a napvilágot, az első román világban édesapját ide helyezték tanítónak. Aztán jött az újabb impériumváltás, következett a kicsi magyar világ, amit szintén Naszód környékén élt meg a tanítócsalád, a különbség csak annyi volt, hogy most nem a román, hanem a magyar felettesek packázásait kellett elviselni. Aztán véget ért a négy éves korszak, következett a menekülés, az otthontalanság és a bizonytalanság időszaka. A Radnai-havasok lábától a Szatmári-síkságra, Fehérgyarmatra került az anya és gyermeke, a tanító apa katonai szolgálatát töltötte. Két évet töltöttek a kurucok földjén, nélkülözések, megaláztatások közepette, de megtapasztalhatták az emberi szolidaritás szép példáit is. Végül kapták a hírt az apától, hogy szabadult, s otthon, Háromszéken álláshoz is jutott.

A család a háromszéki Komollón egyesült újra, itt teltek Beder Tibor felhőtlen gyermekévei, majd az apát Uzonba helyezték tanítónak. Itt négy évig lakott folyamatosan, majd szentgyörgyi Székely Mikó-s diákként, majd kolozsvári egyetemistaként csak vakációkban látogatott haza.

Diplomaszerzés után apjáéhoz hasonló pedagógussors jutott osztályrészül, gyakori költözködéssel: Nagyajta, Köpec, Illyefalva, Korond voltak a rövid, de emlékezetes állomások: három évet földrajztanárként, egy évet aligazgatóként és hat évet iskolaigazgatóként dolgozott. Végül 1969 őszén Csíkszeredában kapott állást. Időközben megnősült, majd sorra született meg a három lánya…

Csíkszeredában újabb időszak következett: a pionírháznál, ezt követően a városi pionírtanács elnökeként, majd a megyei pionírtanács módszertani és turisztikai felelőseként tevékenykedett 1984 nyaráig. Ebben az időszakban terebélyesítette mozgalommá a természetjárást: nemcsak a gyermekek körében váltak népszerűvé az általa szervezett honismereti barangolások, hanem a felnőtteknek is heti rendszerességgel gyalogtúrákat szervezett Csíkszereda szűkebb és tágabb környékén – míg ki nem vívta a megyei pártvezetők rosszallását.

Időközben nagy vállalkozásba kezdett: 1982-ben már arra készült, hogy gyalogosan nekivág Törökországnak, felkeresni a bujdosó fejedelem, II. Rákóczi Ferenc és társai által látogatott helyeket, és végül eljusson Macarköybe, abba a kis faluba, amelynek lakói mindmáig magyarnak vallják magukat. Terve később vált valósággá, 1990-ben, 25 napi gyaloglás után ért célba.

Az 1989-es fordulat gyökeres fordulatot hozott Beder Tibor életében is, 1990 januárjában megválasztották Hargita megye főtanfelügyelőjévé. Az ő vezényletével, támogatásával zajlott a magyar nyelvű oktatás és az azt biztosító önálló intézményrendszer megszervezése; ekkor zajlottak a marosvásárhelyi események; ebben az időszakban fogalmazták meg a hírhedt Har-Kov jelentést; ekkor adnak nevet oktatási intézményeinknek, nem egyszer politikai vitát gerjesztve. De ekkor születtek a moldvai csángó-magyarok magyar anyanyelvi oktatását szolgáló kezdeményezések.

Beder Tibor közben a civil szerveződések világába is belevetette magát, hogy amit hivatali úton nem lehet megvalósítani, azt megtegye civilként. Így hozta létre több barátjával együtt a Julianus Alapítványt, amely az évek hosszú során át felkutatta, biztatta, további munkára serkentette azokat az embereket, akik a szórványban élők magyarságukban való megtartásáért fáradoztak napi munkájuk vagy civilként végzett tevékenységük során.

Másik civil kezdeményezés, amely Beder Tibor szorgalmazására és tevékeny hozzájárulása révén jött létre, a Magyarok Székelyföldi Társasága volt, amely törökországi Mikes-zarándoklatokat szervezett, törökországi magyar emlékeket jelölt meg székely kapuval, kopjafával.

„Legyünk büszkék magunkra, olyanformán, ahogyan én tettem” – bíztatta olvasóit, hozzátéve: „a korára büszke ember legyen még arra is képes, hogy rövid távú célokat tűzzön ki maga elé.”

Szolgáljon vigaszként: Beder Tibor beteljesült, büszke emberként távozhatott.