Úgy írok egyfajta húsvéti köszöntőt, hogy a szó hagyományos értelmében talán nem is volnék hívő. Ámbár egyetemi tanárként semmi esélyem sem lett volna arra, hogy magyar és világirodalmat adjak elő, ha nem ismerem a Bibliát. Irodalmárként esztétikai vonatkozásban valóban szent szövegnek kellett tekintenem. Annak ellenére is, hogy Bibliában akkor is és ma is lenyűgöző mitikus történések sorát láttam és látom, melyeket azonban József Attilával szólva („…az igazat mondd, ne csak a valódit!”), mégis igazabbnak kell tartanom minden valódinál. Időnként istentiszteletekre is eljárok, s a prédikációk hatással vannak rám. „Hitetlen” gyanánt is. Elég ha csak szűkebb világom, a vistai Felházi házaspár vagy a mákói Barabás Berta papnő prédikációit említem. Ezeket ismerem alaposabban.)
Bennem is felfakasztják a mélyen meggyökerezett hitet, hogy az Univerzumban léteznie kell egyfajta az emberinél összehasonlíthatatlanul mélyebb intelligenciának, melyen a világ Rendje alapul. Merthogy (ismét világirodalom: én is Arany János Hamlet-magyarításával vallom: „Több dolgok vannak földön és egen, Horáció, semmint bölcselmetek gondolni képes…”) Hogy ezt a hitet (nem teszem idézőjelbe, mert a fogalmat a szó szoros értelmében használom) ki miként éli át és fogalmazza meg, nem lényegtelen számomra sem. Őseim reformátusok voltak, református közösségben nőttem fel, tehát e hit keresztény formája közelebb áll hozzám, mint számos más vallási tanítás, melyek egyébként mindannyian egy közös őstudásra vezethetők vissza.
A dolog lényegét Paul Ricoeur, az egyik legnagyobb kortárs francia filozófus a következő metaforával tette számomra is megfoghatóvá: „…egy töredezett gömbfelszínen vagyok, mely különböző vallási helyeket tartalmaz. Ha a gömb felszínén próbálok futni, eklektikus (értsd: következetlen – B.B.) vagyok, és sosem találom meg az egyetemes vallásosságot, lefeljebb szintetikus (értsd: valamiféle mesterségesen előállított egység szubjektuma – B.B.) leszek. Ha azonban eléggé elmélyülök a saját hagyományomban, túllépek nyelvem határain. Amint haladok az általam »alapvetőnek« nevezett réteg felé – amelyet mások más úton érnek el, e melyfúrással csökkenteni tudom a távolságot köztem és más hagyományok között. A felszínen hatalmas a távolság, de ha lemegyek a mélybe, közelebb érek a másikhoz, aki ugyanezt az utat járja.”
Voltaképpen ugyanezt vallotta a mi Hamvas Bélánk is.
Ebből a nézőpontból pedig értelmetlen feltenni a kérdést, hogy egy halott feltámadhat-e, s ha igen, hogyan? Mármint a valóságban. Jézus Krisztus feltámadása igazabb bármely kézzel fogható valóságnál, még ha ez utóbbiban, mármint a természettudományosnak tekintett valóságban lehetetlennek számít is.
Ha elveszítjük a hitet, hogy az ember (azaz az emberiség) képes lehet a feltámadásra, azaz arra, hogy visszatérjen egykori lényegéhez, magyarán: annak tudatához, hogy a Világmindenség legmélyebb lényege és egyben értelme az intelligencia, légüres térbe kerülünk. Az említett intelligencián én főként annak a ténynek a mindannyiunkban bennünk élő ösztönös tudását értem, hogy létünk nem a születéssel kezdődik és nem a halállal ér véget. Annak a csodának, amit életnek szokás nevezni, nem lehet sem kezdete, sem vége. Oda kell visszatérnie, ahonnan kiemelkedett, a bámulatosan intelligens Természetbe. (Amit nevezzen ki-ki ahogyan tud: Atyaúristennek, Allahnak, Jahvénak… nagyjából ugyanarra gondol…)
Az élet a születéstől a halálig (ezt a korona-vírus teszi manapság igazán nyilvánvalóvá) az egyensúly határán egyensúlyoz, akárcsak a Természet maga. Az én – a felsoroltakkal mindenben azonos – Istenem a Természet. Mi, emberek ahhoz, hogy emberek maradhassunk, annak az egyensúlynak a lehetőségét kell folyton kitapogatnunk, melyet a görögök még arany középútnak neveztek. S melyet Jézus egy halhatatlan, de általunk, emberek által (egyelőre?) betarthatatlannak bizonyult követelményben fogalmaz meg: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.” Jézus mennyei parancsa, melyet a mi földi világunkban (ezt az Édes Anna halhatatlan szerzője, Kosztolányi Dezső – bár némiképp eltérő vonatkozásban – világosan megfogalmazza) csak és csakis akkor valósíthatunk meg, ha vágyakozunk rá. Eleddig mindenki, aki megpróbálta a mi – Jézus Krisztushoz még mindig méltatlan – világunkban a szó szoros értelmében valóra váltani, csak addig a maximáig volt képes „felemelkedni”, hogy „Utáld önmagadat, akárcsak felebarátodat”. Mert az utálkozás és a gyűlölet csak és csakis utálkozást és gyűlöletet generálhat. Azért vagyunk ma már – jobbára mindannyian – gonoszak (is), mert nem felebarátunknak, hanem főként önmagunknak nem tudunk megbocsátani…
Jézus Krisztus kereszthalálát és feltámadását nem tartom valóságnak, igaznak azonban nagyon. Úgy kell élnünk, hogy életünk (ahogyan Lev Tolsztoj egyik közimert kisregényében, az Iván Iljics halálában is megfogalmazta) halálunkban is értelmesnek bizonyulhasson. Megalkuvás, hazugság és szégyenkezés nélkül.
Hogy ne csak a valódi, az igaz is életünk szerves részévé alakulhasson…