Gyermekkorom óta egyik kedvenc könyvem. Gyakran lapoztam fel iskolai feladatok megoldásakor, vagy amikor József Attila-verssel kellett készülni egy-egy iskolai szereplésre. Más József Attila-képet festett, mint amit a tananyagból ismertünk: nem az osztályharcos költő képe rajzolódott ki ebből a piciny kötetből. Később aztán megtaláltam. Egy más helyen. Közben azonban az Osiris kiadó Klasszikusok sorozatának József Attila Összes versei című kötetét ütöttem fel, megfelelő verset keresve a felolvasásra. A kis piros könyv azonban elvarázsolt. Fellapoztam, s mint előszava megerősített korábbi meggyőződésemben, hogy „sokféle József Attiláról beszélnek és emlékeznek, pedig csak egy van: a teljes”. Az előszó szerzője szerint a költő „minden gondjaink eszmei fókusza, akiben »a mindenséggel« mérhetjük magunkat. Mint írja, „nem mítoszt teremtünk köréje, amikor így beszélünk róla, csak a valót mondjuk”. A továbbiakban ez állt: „Egy végtelenül bonyolult korban, amikor a legvadabb esztelenség és a legragyogóbb értelem, a legsötétebb elmaradottság és az emberiség boldogulásának tudományos lehetősége sarkul egymással, (…) és a gondolkozásban is a legélesebb ellentétek riannak, ő, a költő »megszerkeszti magában… a harmóniát«. Mondhatnók így is: modellt ad a dolgok törvényeinek felismeréséhez és új elrendezéséhez a legszentebb emberség álma szerint”.
Lapozgatom az Összes verseit, keresve a felolvasómaratonra a legmegfelelőbbet. Közben felötlenek az évtizedekkel ezelőtt kedves magyartanárnőmtől, Rokaly Emesétől hallottak-tanultak, sorjáznak az egyes ciklusok, témák, megelevenednek a múzsák, a nekik írt versek, poémák, költemények. S rendre felötlenek a különböző megzenésített versek Hobó, Sebő Ferenc vagy csíkszeredai zenész ismerőseim, a Role együttes előadásában. S eszembe jutnak más, József Attilához közvetve kötődő emlékeim. Évekkel ezelőtt Ferdinandy György egyik kötetének szövegét gondoztam, s a könyv megjelenése után több helyszínen bemutattuk. Nagy élmény volt Ferdinandyval napokig egy légtérben lenni, együtt utazni, együtt étkezni, s együtt venni részt a bemutatókon. Ő mesélte el, hogy a háború idején családja Gödöllőre menekült. Mint mondta, egy olyan családnál találtak menedéket, amelynek gyermekéhez intézte a költő az Altató-t, a versben szereplő kis Balázs pedig nem egy képzeletbeli kisgyerek volt, hanem a szállásadó Kis család Balázs nevű fia. S a családban mélyebb nyomot hagyott a fiatal költő magatartása, mint művészete.
A kis piros könyv helyett tehát egy vaskos kék kötetet lapozgattam. Dolgom nehezebb volt, mert nem egy jó válogatásból kellett válogatnom, megtalálva a számomra legmegfelelőbbet, hanem a teljes életműből. Nehezebb volt a dolgom, de annál élménydúsabb. Készültem, mert nem akartam felsülni. Mert úgy éreztem, felelősség tíz ország 35 ezer József Attila-felolvasója között lenni. Mert egyetértettem a szervezők megállapításával, miszerint „az idei maratonra jelentkezők száma is bizonyítja, hogy az olvasás, az irodalom egyetemes értékeket közvetít, a közös olvasás az összetartozás élményét is nyújtja”. A szervezők adatai szerint országszerte 16 megyében, számos településen szólalnak meg József Attila művei. A legtöbben Hargita megye településeiről csatlakoztak, mintegy 20 ezren jelezték, hogy felolvasnak. A felolvasók száma szerinti rangsorban idén második Maros megye 5840 felolvasóval, harmadik Bihar megye 2709 felolvasóval és negyedik Kovászna megye 1766 felolvasóval. Továbbá felolvasnak Arad, Bákó, Beszterce-Naszód, Brassó, Fehér, Kolozs, Krassó-Szörény, Szatmár, Szeben, Szilágy és Temes megyékben, valamint Bukarestben is. A határokon túlról kilenc ország csatlakozott a felolvasáshoz, mintegy 4000-en olvasnak fel Magyarországon, Szlovákiában, Kárpátalján, Németországban, Belgiumban, Svédországban és Angliában, no meg az Egyesült Államokban és Kanadában. Az adatok azonban nem véglegesek, estig még gyarapodhat a rendezvény részeseinek száma.
Jó érzés egy ekkora közösséghez tartozni. Egy önként vállalt, József Attila által megtestesített közösséghez. Ezért kerestem tegnap a könyvtáramban egy József Attila-kötetet.