Székedi Ferenc ezt az erős helyi identitást emelte be a köztudatba, ennek a hagyományos értékrend szerint élő közösségnek a szemléletmódján szűrve át akár az országos történéseket, akár a nagypolitika eseményeit húsz évvel ezelőtt írt publicisztikájában. Abban – az erdélyi, s általában a magyar sajtó legjobb hagyományait követő – publicisztikában, amely mívessége, gondolatgazdagsága, s nem utolsó sorban információtartalma révén akár kisesszének is mondható. S bár az azóta különböző médiafelületeken közzétett publicisztikái nem viselik a Zsögödből a világ összefogó címet, a szemlélet, a törekvés nem változott: úgy szűrni át szűkebb és a tágabb környezetünk történéseit a lokalitás szűrőin, hogy azok értékeit hozza közel a helyi közösséghez, visszaszorítva a székelyföldi többségi-kisebbségi tudathasadásos állapotban gyökerező provincializmust. Székedi Ferenc publicisztikája megmutatja, hogy van, amit adjunk a világnak, van amit hozzáadjunk ahhoz, de bőven van, amit tanulhatunk a nagyvilágból is. Ez a szemlélete, az azt példázó – már említett – publicisztika-sorozat címe kötetcím lett, később a jegyzetíró gazdag tevékenységét bemutató portréfilm is ezt a címet kapta. A zsögödi látásmód és láttatás Székedi védjegyévé vált.

Életútjának eddigi hetvenöt éve amennyire jellemző a helyi értelmiségi sorsra, éppen úgy keresztmetszetét adja közép-kelet-európai térségünkre jellemző értelmiségi létnek. Székedi Ferenc a mai Magyarország területén született, Veszprém megyében, a ma Badacsonytördemic nevet viselő Nemestördemicen, ugyanis vasutas édesapjának Csíkból a Balaton-Felvidékre kellett menekítenie családját. A háború után hazavetődtek, új országban és új rendszerben kezdték újra az életet. Székedi Ferenc a hajdanán neves csíkszeredai gimnáziumba járt, de érettségi előtt tudta meg, hogy pár kollégájával együtt nem állhat vizsgára, különböző, az akkori osztályharcos világban nem ritka indokok miatt: néhányan nem éppen szocializmushű verseket írtak, ő pedig rendszeresen hallgattam a Szabad Európát. Ezek voltak a vádak. Aztán a vizsga előtt egy órával mégiscsak megengedték, hogy számot adjon tudásáról, az egyik vizsgáztató pedig, látva problémamegoldó készségét, felajánlotta, hogy folytassa tanulmányait Kolozsváron, matematika szakon. Jóakarói azonban figyelmeztették, hogy politikai okok miatt esélye sincs bejutni Kolozsvárra, így hát Bukarestben jelentkezett egyetemre, azzal, hogy hátha ott nem olvassák nem túl makulátlan káderlapját. A bukaresti diákévek alatt alaposan elsajátította a román nyelvet, s ennek a nyelvtudásnak köszönhetően hívták meg szülővárosában 1971-ben az akkor alig két éve létesített Hargita napilaphoz, román szövegeket fordítani. A szerkesztőség hangulata megigézte, ott is ragadt.

A születésnapja alkalmából a Hargita Népe hasábjain megjelent interjúban leszögezi, hogy az újságírói lét kulcsszavai a hitelesség, az egyéniség. Rögtön hozzáfűzi azonban, hogy: „ezeket csak kitartó, következetes munkával lehet felépíteni, de a mai kommunikációs világban még így is, akár egyetlen nap alatt el lehet veszíteni”. Székedi szerint az újságírás – életforma. „Aki erre adta a fejét, érezze hivatásának, legyen mindig kíváncsi, ne csak a politikusokkal készítsen interjút, ne csak ismételgesse kinyilatkoztatásaikat, hanem figyelje a társadalmat, rokonszenvezzen a kisemberekkel, mindig olvasóinak a szemszögéből írjon, ne dobáljon csak úgy fölösleges mondatokat halomra, hanem keresse-kutassa a megfelelő szavakat mindaddig, amíg úgy érzi, hogy éppen találnak azzal, amit el akar mondani”.  S arra is int, hogy az újságíró: „Tekintse az olvasót vele egyenrangú, gondolkodó embernek, akit ne oktasson ki mindarról, amit már amúgy is tud, ne fárassza fölöslegesen saját életének a törmelékeivel, hanem azt mondja el, vagy legalábbis is azt sugallja neki, amit mindeddig nem vett észre. Persze, mai világunkban mindez egyre nehezebb – de nem lehetetlen.”

Ezt bizonyította hosszú pályafutása során Székedi Ferenc, s ezt bizonyítja pénteki rádiójegyzeteiben is.