„Az időnek soha sincs vége, mindig minden most kezdődik” – írta, mondta Szász János 1999 decemberében. Akkor meg nagy volt az öröm és a remény mindannyiunkban. Az öröm azért, mert nem hittük volna, hogy az a szellemi nyomor, kiszolgáltatottság, amelyben éltünk, egyszer véget ér.
Még akkor sem hittük, mikor észleltük a Szovjetunióban zajló változásokat, a magyarországi átalakulási folyamatot, vagy azt, hogy Lengyelországban, Bulgáriában valami elkezdődött. Halvány remény lehetett bennünk, de hinni nem hittünk abban, hogy a nagy változás be is következik.
Osztottuk tehát Szász János optimizmusát, örömünk határtalan volt, meg akkor is, ha 1989 decemberének végét, januárjának elejét lövészárokban töltöttem bajtársaim társaságában. Két hétig lőttünk a szebeni repülőtéren ásott árkainkból a szemközti gyárépületekről ránk tüzelőkre, de mai napig nem tudom, kik lőttek ránk es miért. Annyit tudok, hogy volt évfolyamtársam, ma is kedves jó ismerősöm acél sisakjat átlőtték, ő maga szerencsére megúszta szárazon a fejlövést. Azóta tudjuk, hogy az élethez kis szerencse is kell. A terroristákból meg annyit láttunk, hogy járőrök hoztak be a kaszárnya területére két lányt, akik igazoltatáskor a foglalkozásukat firtató kérdésre azt válaszolták, hogy tiriste (azaz TIR sofőröknek szerelmi szolgáltatásokat nyújtó nőszemélyek) amit a terroristavádasz lázban égő katonatársak terroristának értettek. Az más tál tészta, hogy a nagy pszichikai nyomás alatt egyik éjszaka egyik tisztünk terroristának nézett minket, és egy sorozatot lőtt a levegőbe a fejünk fölött abban a teremben, ahol ágyak híján szalmán aludtunk két lövészárokbeli szolgálat között.
A forradalmi változásokat követően Medgyesen rendőrökké vedlettünk, ugyanis mi, sorkatonák, egyetem utáni rövid bakák helyettesítettük a város elmenekült rendőreit, biztosítottuk az első segélyszállítmányokat.
„Nagytakarítással kellene kezdeni, szembenézni önmagunkkal” – Fodor Sándor 1999 Karácsonyán. Ez az idézet is helytálló. Az volt megírásának, elhangzásának időpontjában és az ma is. A nagytakarítás azonban immár 30 esztendeje késik, egyre csak késik, s egyre bizonyosabbá válik, hogy a múltat nem lehet – vagy nem vagyunk képesek – kitakarítani, legfennebb lassan-lassan kihalnak mellőlünk a múlt megtestesítői, átadva helyüket az újaknak, a reményeink szerint tisztáknak, makulátlanoknak.
Szorosan ide kapcsolódik a másik idézet: „Mert mit használ az erény, ha éppen az erőszak uralkodik és mit a bölcsesség, hogy ha az ostobaság kerekedett felül, s mit a magát tisztánlátónak képzelő játékszabály, demokrácia, logika, hogy ha működése önnön karikatúráját képes csak létrehozni, az önkényeskedést legitimizálni” – Lászlóffy Aladár Kolozsvár ezredfordulójáról. Ezt másként megfogalmazni ma sem lehet, noha azóta is húsz esztendő telt el.
Mindent egybevetve: hazudik, aki azt állítja, hogy nem változott semmi az elmúlt 30 esztendőben. De igazuk van az elégedetlenkedőknek, akik állítják, hogy az elmúlt 30 év elvesztegetett időszak volt, s míg mi tettünk egy lépést előre, kettőt hátra, ismét párat előre, s majdnem ugyanannyit hátra, a világ elvágtatott mellettünk. Ebbe untak bele fiataljaink, ezért választják az idegenben való létet. Nem szeretnék, ha az ő életük is a várakozásra menne rá, mint ahogy ráment a mi életünk.