Ahogy harminc évvel ezelőtt ültem karácsonykor a fehér papírlap előtt, boldogan, hogy ismét írhatok A Hétbe, ahonnan 1989 elején kirúgtak, ugyanakkor tanácstalanul, hogy mit is reméljek az éppen zajló véres rendszerváltástól.

1989 decemberének közepén kezemben volt a befogadási engedély Magyarországról és a „nagy formulár” az áttelepedéshez a bukaresti nyolcas milíciakörzettől. Abban az évben hajnalban kelő nyomdai korrektor voltam. December közepe után elragadott a Tőkés László körüli temesvári események hírforgataga. A puskaropogás hangja, sokszoros átvételben mintha egy osztrák rádióadótól, meggyőzött róla, hogy a dominóeffektus elérte Romániát, a történelem kereke nagyot fordult. Természetesen a Gorbacsov-féle peresztrojka (gazdasági és társadalmi átalakítás) és glasznoszty (politikai nyitás, áttetszőség) eszménye lebegett a szemünk előtt, és azt is tudtuk, hogy ezek megvalósítója, a romániai Gorbacsov: Ion Iliescu lesz. (Akivel különben az előző évben háromszor is találkoztam interjút készítendő.)

Az események ismertek, Bukarestben engem is sodort a forradalom szele. Legelőször is vissza lapomhoz, az 1970-ben alapított A Héthez.

A lap 1989. december 21-i száma még „a kongresszusi dokumentumok forradalmi szellemében” fogant, tele volt Ceausescuval, első oldalon iráni látogatása. Ki sejtette volna, hogy négy napja van még az életéből? December 28-án, jóformán magunkhoz sem tértünk, már a napfényes új rendszer köszöntött olvasóinkra A Hét oldalairól. Az ezredik lapszám volt az, pont az ezredik az 1970-es alapítás után – micsoda egybeesés, micsoda ünnep!

És micsoda újraindulás! Mindjárt az ezredik számmal szabad sajtókorszakot kezdeni! Ráadásul – az új főszerkesztő, Gálfalvi Zsolt felkérésére és Andrei Plesu művelődésügyi miniszter kinevezésével (akinek miniszteri rangú államtitkára szeretett egykori Hetes kollégám, Horváth Andor volt) – főszerkesztő-helyettesként! Kik is írtak ebbe az első/ezredik számba: Adonyi Nagy Mária, Szekernyés János, Kányádi Sándor, Eugen Ionescu (Ionesco, Párizsból), Lázár Edit, Domokos Géza (már „a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Intéző Bizottsága nevében” –  mintha minden egyszerre pattant volna ki a semmiből!), Méliusz József, Gálfalvi Zsolt, Szász János – és ha megengedik, utolsóként a listán: jómagam.

Tudom, kissé sok a felkiáltójel sorsom fordulásai körül, de végül is ez a mozzanat, az újrakezdés lehetősége határozta meg döntésemet, hogy a kitelepedés helyett a munkás maradást, a magyar főváros helyett a románt választottam.

Ezen a mozzanaton túl azonban marasztott a történelmi fordulat keltette lelkesedés és bizakodás, mondhatni össztársadalmi remény is, a szabadság mámora. Hiszen az ezredik lapszám első oldalán az állt a „Nemzetmentési Front” első közleményében (a név Nemzeti Megmentési Frontként rögzült): „a győzelem, amelynek az egész ország örül, a valamennyi nemzetiséghez tartozó néptömegek és elsősorban nagyszerű ifjúságunk önfeláldozásának gyümölcse”.

Ebből valahogy jó volt azt kiolvasni, hogy ezután, a diktatúra és a személyi kultusz bukásával, mindenki élete jobb lesz, de megszűnik a jogfosztottságunk is, vége a homogén nemzetállami őrületnek, a titkosszolgálatok terrorjának…

Hogy mi lett abból a buliból? Kétségtelenül sok minden jobb ma, mint volt akkor, kinek-kinek más az összehasonlítási alapja, szempontja, más a fontos. Én azt emelem ki, hogy három hónap sem telt el a „felszabadulás” után, és a marosvásárhelyi események egyből romba döntötték minden reményünket, és azóta is – a sok jóval és rosszal együtt – a politika és a politikai osztály lezüllése megállíthatatlan, a megosztottság (Romániában is) egyre élesebb, a hatalom-összpontosítási törekvések mind nyilvánvalóbbak, a sajtó önnön mocskában agonizál, jogfosztottságunk néhány kezdeti siker után, a Ion Iliescut követő államelnökök jóvoltából, visszaállt korábbi állapotába, és a titkosszolgálatok, az ügyészállam túlkapásai romba döntik az emberi jogokat, a jogállamiságot – a demokráciát.

Nem reménykedem. Félek, hogy egyre inkább az a nagy helyzet, mint a klímaváltozással: már késő. Féltem a gyermekeim sorsát, félek az elbutulástól és hogy nem lesz erőm méltóságteljesen megoldani. Félek attól, hogy jövőre nem tudjuk  méltóan megünnepelni A Hét megalapításának ötvenedik évfordulóját.

… Ülök a képernyő előtt, és harminc év változásainak súlya alatt azon töprengek: érdemes-e még bármit rögzíteni, van-e még értelme az írásnak?

Megfordult a kerék

A diktátor az utolsó időben – az általa és családja által gyakorolt kíméletlen barbarizmust társadalmi és politikai vívmányként hirdetve – gyakran hangoztatta, hogy a történelem kerekét nem lehet visszafordítani. Nem vette észre, amiként nem volt képes megérteni talán a szorzótáblát sem, hogy az ő műve, a kérlelhetetlen személyi kultusz, az egész nép és ezen belül a nemzetiségek elnyomása, fizikai, lelki és szellemi megnyomorítása: ez jelentette voltaképpen a történelem szabadság és demokrácia felé mozduló kerekének visszafordítását.

Sosem felejtem a képet: vonulnak barakkjaikba az új épületmonstrumot, az úgynevezett Köztársasági Palotát építő elcsigázott katonák. Portól fehér, csontra fogyott arcok, formát vesztett kezek, a port és a lelket felkavaró fáradt csoszogás. Rabszolgák, rabszolgasors, sokoldalúan fejlett rabszolgakor. Szocializmusnak álcázva.

Élén a paranoiás fáraóval s a világ leganalfabétább alkimistájával.

A Palota nem épült fel. Parkinson angol tengernagy egyik törvénye kimondja: minden intézmény kimúlásának biztos jele, ha falánk hatalmi paroxizmusában új, nagy, fényes székhelyet akar építeni magának; s egyik ilyen intézmény sem éri meg annak végleges elkészültét, sosem költözik belé. Parkinson törvénye győzött.

Amikor a forradalomban a hadsereg a nép, a tüntető fiatalok mellé állt, az egész ország területéről érkezett rabszolgák felszabadultak – igazi katonákká váltak. Többen haltak meg golyótól, mint annak előtte munkabalesetben, bár a robot hosszú ideje alatt a munkabalesetek is sok áldozatot szedtek. A több milliárd dollárt felemésztett épületben nehéz lesz eltüntetni az utasításos nagyzási hóbort jeleit. De talán sikerülni fog. Az új rendeltetésű épület előtt pedig emlékmű áll majd, hirdetve mindazok hősiességét, akik életüket áldozták a szabadságért.

A szabadságért, az egyetlen olyan dologért a demokráciában, amely egyidejűleg cél és eszköz. És amit csak higgadt légkörben, teljes jogegyenlőségben, a szellem és a kéz okos munkájával lehet megőrizni.

Mindenesetre: az a bizonyos kerék – velünk itt, Európa peremén – óriásit fordult. És nem állt meg még… Isten óvjon bennünket! (A Hét, 1989. december 28., 52. szám)