Az időpont naptári okokból egy-két nappal ingadozik. Idén például a napforduló pontos időpontja december 22. éjjeli 4 óra 19 perc. Ettől a pillanattól kezdve a nappalok hossza fokozatosan növekszik, az éjszakáké csökken. Azaz: „a sötétség világosságba fordul át”. Miután az ember és a természet kipihente a tavaszi előkészületekkel, a termékenység nyári karbantartásával és az őszi betakarítással járó fáradalmakat, kezdődhet földi élet újabb ciklusa. A már jól ismert szabályossággal.
„Az a tény, hogy (a természetben – B.B.) egyáltalán léteznek valamiféle szabályok, tulajdonképpen egyfajta csoda.” vélte a XX. század egyik legnagyobb fizikusa, Richard Feynman is. De hogy a földi élet minő (sokak által merő véletleneknek tekintett) csodák sorozatával áll még összefüggésben, azt csak a legutóbbi időkben kezdtük felfogni.
A földi élet ugyanis három égitest méreteinek, mozgásainak, egymáshoz viszonyított távolságainak valóban csodával határos összehangoltságán alapul. S ebben a kozmikus színjátékban nem csupán az élet tulajdonképpeni forrása, a Nap játszik meghatározó szerepet, hanem még inkább a Hold. Az utóbbi helyzete állítja be a Föld tengelyének a Naprendszer síkjához viszonyított dőlésszögét, mely a napéjegyenlőségek jelenségét (implicite az évszakok váltakozását) is előidézi. A női menstruáció ciklikusságáról és az apály-dagály jelenségéről nem is beszélve.
A Nap és a Hold mozgásainak szinte megmagyarázhatatlan „összehangoltságára” mi sem lehetne jellemzőbb, mint hogy a Nap- és Hold-kelték, illetve Nap- és Hold-nyugták egymás tökéletes tükörképei. A Hold a téli napéjegyenlőség idején épp a horizontnak azon a pontján kel és nyugszik, mint amelyen a nyári napéjegyenlőség idején a Nap kelt és nyugodott. És megfordítva. Ezzel azonban a meghökkentő koincidenciák sora korántsem ér véget. A Nap éppen 400-szor nagyobb a Holdnál, a Föld és a Hold közti távolság azonban éppen a Nap és a Föld közti távolság 400-ad része. Ez a magyarázata annak, hogy időnként teljes napfogyatkozások következhetnek be, hiszen a Földről nézve a Hold korongja tökéletesen eltakarhatja a Nap-korongot.
Ez az égi jelenség mintha tényleg számunkra, földi emberek számára készült volna. Egyfajta figyelmeztetés gyanánt…
De ezzel még korántsincs vége a szinte már hihetetlen koincidenciáknak. A Föld 3,66-szor nagyobb, mint a Hold, a Föld pedig (egyebek közt éppen a Hold jelenlétének köszönhetően) 366 nap alatt kerüli meg a Napot. (Itt azonban nem szoláris, hanem sziderikus, azaz az állócsillagokhoz viszonyított napokról van szó.)
A hold 27,322 nap alatt kerüli meg a Földet. Ami azt jelenti, hogy a Hold 366 Föld körüli fordulata alatt 27,32x.366 = 9.999,852 ≈ 10.000 nap telik el. (A természet – vélhetik a szerzők – a 10-es számrendszerben számol. Ez nem valószerűtlen, de a feltevés azért némi bizonyításra is szorulna.)
A fenti három szám a 27,322, a 4 (illetve ennek tíz- és százszorosa) és a 366 olyan (Christopher Knight és Alan Butler által kimutatott) mátrixot alkot, melyből számos, véletlennek tűnő összefüggés vezethető le. A Hold kerülete például a Föld-kerület kilométerben mért értékének éppen a Föld körüli keringés napjainak 400-szorosa, azaz 27,322×400 = 10.928,8 km, s ez a nagyjából 40.000 kilométernek tekintett földkerület 27,322 százaléka.
Ezek ellen a spekulációk ellen persze ütős érvek hozhatók fel. A napok és a kilométerek szorzatból adódó kilométer (legalábbis mai fogalmaink szerint) meglehetősen különös fizikai mennyiség. Ahogy az is ütős érv, hogy a keringési idők a Hold és a Föld esetében is változtak az idők folyamán. A számítások tehát ma tűnhetnek igaznak, de a múltban nem lehetettek azok, ahogyan a jövőben sem lehetnek. Következésként a kalkulusok önkényesek. Azok azonban, akik így érvelnek, nem veszik figyelembe, hogy a Föld és a Hold mozgásai valóban csodával határos módon összehangoltak. Bár a Hold is forog a tengelye körül, mozgások olyannyira összehangoltak, hogy mi innen, a Földről a Holdnak mindig ugyanazt az oldalát láthatjuk. Következésként nem zárható ki, hogy az idők folyamán a holdi- és a földi „nap” időtartama is összehangoltan változott. Valóban feltételezhető, hogy a Christopher Knight és Alan Butler által rögzített összefüggések valóban sem változhattak.
A fentiekből sokan sokféle következtetést vonnak le. A szerzők például azt feltételezik, hogy a Hold mesterséges kreálmány, melyet egy isten vagy éppenséggel földönkívüliek, vagy maguk egy – a mi időnkhöz mérten is – jövőben élő emberek egy miniatűr fekete lyukra alapozva (a jövőből valamely, az einsteini relativitáselméletből is ismert „féreglyukon” a múltba visszapréselődve) azzal a céllal hoztak létre, hogy a földi élet kialakulhasson, és a majdani földlakóknak (mármint nekünk) éppen azokkal a hihetetlen, valóban csodaszámba menő koincidenciákkal üzenhessenek, melyeknek egy töredékét fentebb idéztem.
Egyik lehetőségben sem hiszek. Annak ellenére sem, hogy én a természetet magát valóban kénytelen vagyok intelligens „lénynek” tekinteni. Sőt, az ellen sem tiltakoznék, hogy Istennek tekintsük. Az utolsó „lehetőségben”, mely nyilvánvalóan önellentmondó, végképp nem hihetek. Ahhoz, hogy a mi jövőnkben élő emberek számunkra az élet lehetőségét a Hold megalkotásával megteremtsék (a hivatkozott könyv címe Who has built the Moon, azaz Ki építette a Holdat?) – holdtalanul – nekik maguknak is sokszorosan szuper civilizációvá kellett fejlődniük. Úgy vélem, hogy ezeket a koincidenciákat azok a – számunkra egyelőre ismeretlen – természettörvények kódolták, melyeket a fizikusok és a kozmológusok (főként a sötét anyag és sötét energia, ez idő szerint valóban meglehetősen sötét rejtélyeinek megoldása végett) manapság annyira lázasan keresnek. Hogy honnan származnak ezek a természettörvények (ha tényleg vannak), épp oly értelmetlen kérdés lenne, mint az, hogy ki teremtette az Istent magát? Itt vannak, akárcsak az Úr. (Akinek engem – végül is – csupán a megnevezése zavar…)
A tudomány különös módon megfeledkezni látszik arról, hogy a természet alaptörvénye csakis a fizikai kölcsönhatásokra alapozott kölcsönösségen alapuló egyensúly egyetemes elve lehetne.
De ha ez valóban így van, akkor nagy bajban vagyunk. Az ember ugyanis mára abba a helyzetbe tornászta önmagát, hogy – legalábbis a Föld vonatkozásában – ezt az egyensúlyt valóban képes felborítani. Természeti és társadalmi vonatkozásban egyaránt. Ezzel azonban az Univerzum – általunk ismert legnagyobb csodáját – a földi életet is képes elpusztítani. Ezt tényleg könnyedén megteheti, hiszen joggal számíthat a Természet engedelmes együttműködésére. Az utóbbi ugyanis mindig irgalmatlanul elpusztította azokat, akik egyensúlyát (hagyományosabb terminológiával: harmóniáját) tartósan megzavarták.
Ez is egyike lenne azoknak a természeti csodáknak, melyekről fentebb beszéltem. Csakhogy ez utóbbi a mi szempontunkból siralmas fejlemény lenne…. Bár némileg indokolt is. Aki elfelejt gyönyörködni a természetben és önmagában, annak a szemében a sötétség már Karácsony táján sem fordulhat át a világosságba.
Aki már a csodákra sem fogékony, annak menthetetlenül sötétben kell maradnia.