Merthogy az igazán megdöbbentő az, hogy akik ezt teszik, azok éppen a demokrácia legfőbb ellenségének, a rasszista diktatúrának a legzajosabb ellenségei, az úgynevezett antifasiszták, rövidített megnevezésükön az antifák. Ők azok, akik más alkalmakkor is törnek-zúznak, provokálnak, de „baloldalinak” tételezett cselekedeteik az önmagát balliberálisnak tekintő mainstream-sajtó ingerküszöbét nemigen érik el.

A vezető sajtóorgánumokban nem nagyon találni az agresszivitást s a mögötte álló indulatokat, eszméket kiveséző kommentárokat. Kritikákat meg egyáltalán nem.

A sajtó – persze ez esetben sem alaptalanul – a szélsőjobboldaltól retteg. Csakhogy ezek a  „szélsőjobboldaliak” a szó egészen más értelmében szélsőségesek és diktatórikusak, mint ahogyan Hitler, Mussolini vagy Szálasi azok voltak. Persze vannak kivételek is. Valódi fasiszták, akik – a Harmadik-, vagy tudj’ az ördög hányadik birodalmak nosztalgiájában élve – a gyilkosságoktól sem riadnak vissza. De számuk az egyéb terrorisztikus akciók számához mérten – minden statisztikák szerint – elenyésző. A manapság szélsőjobboldalinak tekintett politikusok még csak antiszemitáknak sem tekinthetők. Legalábbis a szó mai értelmében vett antiszemitákhoz, azaz az arab szélsőségesekhez viszonyítva.

Az tehát, ami Londonban történik, tünetértékű. A demokráciafogalom elrettentő deformációjáról tanúskodik. Vannak baloldali politikai irányzatok, melyek kizárólag csak azt a „rendet” képesek demokráciának elfogadni, amelyben ők maguk gyakorolhatják a hatalmat. (A szélsőjobb felhúzott sisakkal magát a demokráciát utasítja el. Persze az sem lényegtelen, hogy melyiket.) A szélsőbal, ha az isten adta nép úgy döntene, hogy ez a jog (mely egy tényleges demokráciában mindig csak átmenetileg) másokat illet meg, akkor már diktatúrát kiált. A diktatúrákat pedig bármely eszközzel meg kell dönteni. Azaz jöhet a forradalom. A’ la Lenin, Sztálin et comp.

Valamikor én magam is hittem a forradalmakban. Tizenhat éves korom táján még arról álmodoztam, hogy – Petőfit parafrazálva – holttestemen át dübörgő tankok száguldjanak a kivívott diadalra, s ott hagyjanak engemet összetiporva. Szerencsére nem volt szükség rám, bár a szóban forgó tankok végül engem is összetiportak, legalábbis lelkileg. Azóta pusztán a demokráciában tudok hinni. A gond csak az, hogy azt, amiért a rendszerváltás táján végül magam is síkraszálltam, ma már nem nagyon lelem (szinte) sehol.

Demokrácia helyett világ szerin tova inkább hazudozást és manipulációkat látok. S ha egy politikai közösség – ahogyan minap az angol is – tényleg demokratikusan dönt, akkor a világsajtó populizmusról (nesze neked népuralom!), a többség diktatúrájáról és egyéb szörnyűségekről szónokol.

Igaz, a többség diktatúrája éppúgy nem demokrácia, mint a hamis érvekkel megvezetett népségek populista döntései.

A valóságos demokrácia pusztán párbeszédre: egymás hiteinek, véleményeinek, meggyőződéseinek kölcsönös elfogadására alapozható. A választások pusztán arról dönthetnek, hogy e hitek, vélekedések, meggyőződések közül a következő négy esztendőben melyek teremthetik meg leginkább a mindenkit szolgáló közjó megvalósításának lehetőségfeltételeit.

A  mai világból mintha éppen a párbeszéd, a másik meghallgatásának, az enyémtől eltérő érvek mérlegelésének, az elfogulatlan tájékozódásnak a képessége veszett volna ki. És korántsem észrevétlenül. Nem belefásultunk az úgynevezett részvételi demokráciába, hanem a közvéleményt a legszofisztikáltabb manipulációs eszközökkel uralmuk alá hajtó – mindközönségesen közmédia gyanánt emlegetett – valósággyárak szorítottak ki abból a valóságból, melyben még tényleges esélyeink lehettek volna valamiféle értelmes részvételre.

Az angliai választás annak volt a bizonyítéka, hogy a folyamat megfordítható. A választási eredményt még a nyugati sajtó józanabb kommentátorai is a liberális demokrácia diadalának tekintik.

Azt persze már elmulasztják megjegyezni, hogy ez a népakarat főként azért tekinthető a liberális demokrácia eredeti értékeihez való eltökélt visszatérésnek, mert éppenséggel az Európai Unió manipulatív kirakatdemokráciájának elutasításán alapul.

Kerül, amibe kerül.