Az eredeti elképzelés az volt, hogy a fiatalok kimennek, jól fizető munkát vállalnak, s a külföldön szerzett pénzzel itthon próbálnak boldogulni, egyről a kettőre lépni. Volt, akinek bejött ez a számítása, vannak falvak, ahol egész házsorok épültek a „magyarban” dolgozó fiatalok keresetéből. De sokan voltak, akik ott rekedtek, ugyanis, fiatalok lévén, ott találták meg szívük választottját, új lakóhelyükön alapítottak családot. Másnak pedig állandósult az ideiglenessége, még önmagának sem vallva be, hogy képtelen az új, de megszokott állapottal, munka- és lakáskörülményekkel, szociális szolgáltatásokkal szakítani, s vágyik haza, de elriasztja a dolgok itteni működése, a bürokráciának való kiszolgáltatottság.

Nagyon sok család bomlott fel amiatt, hogy a házastársak egyike külföldön kereste a pénzt, a másik meg itthon igyekezett tartani a frontot, vezette a háztartást, irányította a gazdaságot, nevelte a gyermekeket. A távollét, a messzeség és a külön töltött idő nem kedvez a kapcsolatoknak.

Később nagyon sok család vitte ki gyermekeit is, amikor a kicsik iskolás korba kerültek, mondván, jobb körülmények között tudják taníttatni őket egyrészt, másrészt pedig együtt a család.

Aztán évek múltán lecsengett a külföldi munkavállalási divathullám, de mintegy tíz évvel ezelőtt újból erőre kapott, most azonban a kiemelt célország nem Magyarország, hanem Anglia vagy Németország. Érdekes módon a román ajkú fiatalok inkább Olaszországot és Spanyolországot részesítik előnyben – Anglia mellett.

Hogy hány román állampolgár dolgozik kint? Ki tudja?! A különböző statisztikák között milliós nagyságrendű eltérések vannak. A becslések szerint minden hatodik-hetedik román állampolgár külföldön dolgozik. Én is többször leírtam, elmondtam különböző alkalmakkor, hogy a mi utcánkban alig maradt mutatóban fiatal a mai 19–25 évesek korosztályából. Legjobb esetben Kolozsváron vagy Marosvásárhelyen tanulnak ezek a fiatalok – s közülük alig páran tervezik a hazaköltözést tanulmányaik befejezte után –, a többség azonban külföldön él és dolgozik. Ez utóbbiak még hazajárnak a családi eseményekre, s ha a sorsuk úgy alakul, esküvőt, keresztelőt is itthon tartanak, de életvitelszerűen már új, választott otthonukban élnek – vajmi kevés a remény, hogy valaha hazatérnek.

Olvasom, hogy a hivatalos statisztikai adatok szerint országos szinten 91 345 olyan kiskorút tartanak nyilván, akinek egyik vagy mindkét szülője külföldön dolgozik. Ebből 16 453 gyermeknek egyik szülője sincs itthon, zömükre a rokonok vigyáznak, és mintegy 1200 közülük állami gondozásba került.

A kilencvenes évek elvándorlási hullámának negatívkövetkezményeit kihevertük. Optimista lévén azt mondom, hogy ezt az újabb érvágást is kiheverjük. De tartok tőle, hogy olyan nagy mértékű a vérveszteség, s olyan kicsi a visszatartó erő, hogy a peremvidéken élő közösségek ebből a bajból nehezen tudnak kilábalni. Áldozati nemzedék a távozóké, de áldozatok a maradók is.