Joachim Bauer, a német idegtudomány egyik legjelentősebb képviselője a Die Weltnek adott interjújában a nárcizmust, magyarán az önimádatot a csecsemő és a kisgyerekkor traumáira vezeti vissza. Az én-tudat ugyanis nem velünk születik, az individuális fejlődés első két esztendejében jön létre. Ahhoz, hogy létrejöhessen, a csecsemőnek az önnön életmegnyilvánulásaira érkező válaszokkal kell szembesülnie.
Ezek a válaszok tudatosíthatják benne, hogy „Ez itt én vagyok, hiszen ők rám reagálnak.” Ha a reakciók szeretetteljesek, a csecsemő azt érzékeli, hogy jelenléte a környezet számára örömet jelent. Helye van a világban. Ez az öröm alapozza meg a születendő személyiség pozitív öntapasztalatát, később önérzetét. Ha a pozitív visszajelzések elmaradnak, a csecsemő úgy érzi „Nem sokat érek, nincs helyem ebben a világban.”
Erre a manapság mind gyakoribb negatív öntapasztalatra (hiszen a csecsemő manapság minden „racionális” család számára észszerűtlen terhet jelent) személyi alkattól függően kétféle, de mindkét esetben szélsőséges reakció lehetséges. Első esetben az alakuló személyiség igyekszik meghúzni magát, környezetével szemben nem támaszt igényeket, magára marad, s végül mély depresszióba esik. A másodikban – egyfajta kompenzáció gyanánt – az előbbi ellentéte következik be. A gyerek megpróbál felülkerekedni környezetén. Alapattitűdje a dac. Ez az alapvetően narcisztikus fellépés, mely arra irányul, hogy a másik embert alárendelje önmagának, már nagyon korán kialakulhat. Az iskoláskorú bandavezérek gyakorta narcisztikus személyiségek.
A gyerekkor későbbi éveiben azonban a nárcisztikus magatartást egy másik szülői attitűd is fölerősítheti, mely két ellentétes szlogennel szemléltethető: „te nem vagy számunkra elég jó”, illetve „mi valami kivételeset várunk el tőled”. Bauer szerint a semmibevételnek és a felmagasztalásnak ez a kombinációja a nárcizmus megszilárdulásának legkedvezőbb közege.
Az így létrejött önimádók domináns és kíméletlen fellépésükkel felnőttként gyakorta vezető állásokba küzdhetik fel magukat. Főként a nagy, erőteljesen hierarchizált vállalatok kínálnak számukra kedvező önérvényesítési lehetőséget. A narcisztikus személyiség azonban végül magát a vállalkozást is szükségszerűen csődbe juttatja, hiszen önmagát elkerülhetetlenül túl-, munkatársait viszont alulértékeli. Hajlik rá, hogy azt, aki nem adózik csodálattal neki, ellenséggé nyilvánítsa. Az egészséges önbecsülésű, szuverén és magabiztos személyiségek másokat is saját értékükön becsülhetnek meg. Így aztán hozzáértő munkatársakkal veszik körül magukat. És jó csapatmunkát alakíthatnak ki, amennyiben mások véleményét is mérlegelik és tárgyilagosan figyelembe veszik.
A nárcisztikus személyiségek – legyenek nők vagy férfiak – kapcsolat- és empátiaképtelenek. Így aztán erőszakosságukkal pokollá tehetik azok életét, akikkel kapcsolatba kerülnek. De maguk sem kerülhetik el az úgynevezett „narcisztikus krízist”, amikoris kicsúszik kezükből a hatalom. Ekkor pillanatok alatt összeomlanak, s gyakorta öngyilkosságba menekülnek.
Bauer – kortárs nyugtai kutatásokra alapozva – a súlyos narcisztikus zavarokban szenvedő személyiségek arányát 5 százalékra taksálja. Ezek azonban csupán a szó szigorú értelmében vett klinikai esetek. A nárcizmus azonban manapság a szó egy tágabb értelemében szinte már normalitásnak számít.
Christopher Lasch amerikai szociológus már a múlt század nyolcvanas éveiben úgy vélte, hogy a modern társadalmak egészükben véve is az önimádat társadalmai. S valóban: Lasch diagnózisa minden fontos vonatkozásban a Bauer által felsorakoztatott tünetekkel áll összefüggésben. A modern emberiség kamaszkora, az úgynevezett felvilágosodás táján ugyanazzal a dilemmával szembesül, mint a nárcisztikussá váló gyerek. „Te isteni áldás vagy a Földnek”, de „úgy, ahogyan most kinézel, alkalmatlan vagy rá, hogy otthonoddá varázsold.”
A szabadversenyes individualizmus kultúrája, mely hanyatlásában a mindenki mindenki ellen háborújává fajult, nem csak a nárcizmusra jellemző elmagányosodáshoz vezetett, de a boldogsággal azonosított élvezetek hajszolásával az ÉN-be feledkező önimádat zsákutcájába is hajszolta önmagát. Fokozatosan eltűnt az igény, hogy az emberek maguk legyenek úrrá problémáikon. Amint azt Lasch megállapítja, „a mindennapos kompetenciák egykor hagyományos területei sorra eltűntek, és az egyén az állam, a vállalat és egyéb bürokráciák kiszolgáltatottjává vált.” A modern nárcizmus e függőség lélektani dimenziója. Mindenhatóságának alkalmankénti illúziója ellenére az önimádó mások nélkül nem tudja ébren tartani önbecsülését. Nem tud létezni rajongó közönség nélkül. A szabadság csak növeli benne a bizonytalanságot, melyet csak úgy győzhet le, ha mások arcán látja „grandiózus énjének” tükörképét, vagy ha karizmatikus erőt sugárzó emberek közelébe húzódik. Az önimádó számára a világ tükör, az életerős individualista viszont üres terepnek látja, melyet saját tervei szerint rendezhet be.
A nárcisztikus személyiség új küldetése az emberiség felszabadítása a szerelem és a kötelesség idejétmúlt ideái alól, számára a szellemi egészség a gátlások ledöntését és minden ösztön azonnali kiélését jelenti. A változás iránya a belülről vezérelt személyiségtől az önimádó személyiség irányába mutat. A poszt-posztmodern „személyiség” háttérhatalmak által megkövetelt látszatcselekvésekkel legitimálja önmagát. A migránsokért, a földi ökoszisztémáért érzett patetikusan könnyes aggodalom a voltaképpeni problémákról tereli el a figyelmet. A felelősségről. Akit könnyekig meghatnak önnön aggodalmai, az már el is hárította önmagáról a felelősséget. Másokra. Azokra, akik nélküle képtelenek megbízható és tartós megoldásokat találni.
A megoldáskeresés egyfajta tragikus paródiává fajul, melyben mindenki önfeledt gyönyörűséget lel. A narcisztikus személyiség gyönyörködik önmaga nagyszerűségében, miközben – grandiózus tüntetéseken – a végső katasztrófa felé menetel…