Németországban éveken át nem eshetett szó keresztényellenességről. Egyrészt, mert a német ateisták egy része is ellenszenvvel viszonyult a keresztény vallásokhoz, másrészt mert még a muszlimok keresztényellenességének emlegetésével nem veszélyeztethette a „társadalmi békét”. Elég kínos volt, hogy az antiszemitizmust mindenképpen el kellett utasítania. S aki ezt a Németországban sem ritka gyilkosságok, erőszaktételek, szervezett bűnözés kapcsán mégiscsak szóvá tette, rögtön el is nyerte a szélsőjobboldali jelzőt.

Az európai uniós választási kampány azonban a német sajtót is érzékenyebbé tette a keresztényeket ért sérelmek iránt. Bár bűncselekményre semmi jel nem vallott, sokan már a párizsi Notre Dam tragédiájának is szimbolikus eseményt láttak, s emlékezetben felidézték a korábbi keresztényellenes merényleteket.

A Sri Lankai öngyilkos robbantások sorozata, melyek keresztényellenessége egyetlen pillanatig sem lehetett kétséges, elkerülhetetlenenné tették a hivatalos állásfoglalásokat is. A helyszínek és az időpont egyértelműen kereszténygyűlöletre utalt, s utólagosan a hatóságok gyanúi – miszerint a merényletek mögött muszlim szélsőségesek állnak – kétségtelenül igazolódtak is.

A helyzetet csak súlyosbította, hogy az is kiderült: a Sri Lanka-i titkosszolgálat értesült a készülő merényletekről, de a hatóságok, politikai okokból nem továbbították az információkat a kormányzathoz, merthogy nem akarták veszélyeztetni a muszlim kisebbség szavazatait.

Ez a tény már önmagában is sokatmondó. Vannak a világnak államai melyekben, ha politikai érdekekről van szó az emberéletek nem számítanak. A „politikai spekulációknak” közel négyszáz halottja és ötszáz körüli sebesültje van. A merényletsorozat tehát – ha az amerikai ikertornyok összeomlásának áldozatait figyelmen kívül hagyjuk – minden korábbinál több emberéletet követelt.

Hogy hogyan lehetséges ez? Kétségtelenül úgy, hogy a korábbi keresztényellenes atrocitások, hosszú sora a nemzetközi mainstream sajtóból alig váltott ki reakciókat. Csupán a magyar hatóságok próbálták felhívni az Unió irányítóinak figyelmét a helyzetre, de figyelmeztetéseik számos más magyar figyelmeztetéshez hasonlatosan süket fülekre találtak. Ha Brüsszel nem éppen a magyar klerikalizmus önleleplezését látta bennük. A Sri Lanka-i hatóságok tehát zavartalanul játszhattak a tűzzel. Nem kellett különösebb következményektől tartaniuk.

Csakhogy úgy tűnik „elszámították” magukat. A merényletsorozat túlságosan „sikeresnek” és jól időzítettnek bizonyult. A robbantások elkerülhetetlenül a világlapok és a tévéadók hírműsorainak élére kerültek. S a nemzetközi, különösen az európai közvéleményben kiváltott hatásuk komoly veszélybe sodorhatta a kérdéskör további bagatellizálásának híveit.

A német Kereszténydemokrata- és Kereszténszociális Unió, valamint a Szabaddemokraták és a Zöldek képviselői kénytelenek voltak kifejezésre juttatni tiltakozásukat. Erőteljes európai oltalmat követeltek a külföldön (mármint az unió határain túl élő) keresztény kisebbségek számára.

Markus Grübel a német kormány vallásszabadságért felelős államtitkára kimondta a régen aktuális mondatot: „A Sri Lanka-i terror a keresztények ellen világszerte folyó különböző terrorakciók hosszú sorába illeszkedik… A keresztények világszerte a muszlim radikálisok közismert céltáblái. Ami annál is megdöbbentőbb, hogy a keresztény vallás közeli rokonságban áll a muszlimmal.”

Az Uniópártok (CDU-CSU) Bundestagfrakciójának volt elnöke Volker Kauder is úgy vélte, hogy „a terrorakciók mindannyiunk ellen irányulnak.” Mindenki, aki megszólalt kifejezésre juttatta, hogy a vallási gyűlölet és intolerancia semmi körülmények közt nem lehet a végső szó. A nemzetközi közösségnek határozott védelmet kell nyújtania a létükben fenyegetett keresztény kisebbségeknek.

Paul Zemiak a CDU főtitkára arra is felhívta a figyelmet, hogy mintegy 100 milló keresztény él olyan államokban, melyek nem garantálják a vallásszabadságot. Kínában, Észak-Koreában, Pakisztánban, Nigériában és a sor hosszan folytatható.

Ma már abban is mindenki egyetért, hogy az Európai Uniónak és az Amerikai Egyesült Államoknak, mint a világrendszer legjelentősebb hatalmainak együttesen kell fellépniük a keresztényellenes atrocitások ellen.

Az események fölötti megdöbbenés azt is felszínre hozta, hogy a kérdésben illetékes nemzetközi szervezetek Európában és az Egyesült Nemzetek Szervezetében is szisztematikusan visszatartották a keresztényüldözés horderejére vonatkozó információkat. A fennen hangoztatott sajtószabadság nevében. Az egyiptomi koptok ellen elkövetett merénylet, melynek 45 áldozata volt, a pakisztáni 75 áldozattal járó merénylet híre, a nigérai öldöklésre vonatkozó információk csak szordínóval jutottak el a nemzetközi nyilvánossághoz, s hiányoztak a felháborodott hangú kommentárok is. A keresztényellenesség nem vált a nagy tévéadók talk-show-inak központi támájává sem.

A hét elején azonban már a német sajtó is kimondta: „Ez a tartózkodás súlyos tévedés volt… A kereszténygyűlöletet meg kell nevezni és le kell küzdeni. És nem csupán a templomokban.”

Paradox módon ezeket az igazságokat eddig csupán a sajtószabadság hiánya miatt rendszeresen megbélyegzett magyar sajtóban szabadott kimondani. S Magyarország volt az egyetlen európai ország, mely a HungaryHelps akció keretében – anyagi lehetőségeit messze meghaladó mértékben is – az üldözött keresztények segítségére sietett. Szíriában és másutt is… Tehette, neki ugyanis nem kellett a gyarmati múlt muszlimellenes atrocitásai miatt érzett lelkiismeretfurdalásain felülkerekednie, mint egyes  nyugati partnereinek…

Ezeket a tényeket azonban a sajtósszabadság mintaképének tekintett nyugati média ma is elhallgatja. Ami a mostani konjunkturális megnyilatkozások őszinteségét is komolyan megkérdőjelezheti.