A lassan-lassan vidékünkről is eltakarodó télen alkalmam volt több székelyföldi sípályát felkeresni. Kicsik is, korszerűtlenek is, de a mieink. Büszkék vagyunk rájuk, s fennen hangoztatjuk, hogy a térség gazdasági húzómotorja az idegenforgalom, s ezen belül a síturizmus. Végigjárva azt a pár sípályát, kissé keserű szájízzel nyugtáztam, hogy még nagyon sok a tennivaló.
Pedig vannak sípályás sikertörténetek. Kedvencem a tusnádfürdői: itt a helyi önkormányzat, összefogva a civilekkel és a vendéglátásban érdekelt vállalkozókkal – a szállodáktól kezdve a kiadó szobával rendelkező villatulajdonosokig – összepótoltak több mint félmillió eurót, s minden követ megmozgattak annak érdekében, hogy megépítsék a sípályát. Persze, nem ment könnyen, le kellett gyűrni a különböző hatóságok és hivatalok gáncsoskodását. De a pálya végül megépült, a vendégfogadó idény megnőtt száz nappal Tusnádfürdőn, így télen nem feltétlenül kongnak az ürességtől a szálláshelyek, s nemcsak a gyógykezelésre érkező, többnyire nyugdíjas kedvezménnyel üdülő, kispénzű idősek lézengenek a fürdőtelepen.
Másik sikertörténet a borszéki. Itt is az önkormányzat volt a kezdeményezés kovásza, s a jó fekvésű pálya egész télen tele volt a téli sportok kedvelőivel. S jó fekvés alatt nem csupán a földrajzi fekvést értem, hanem a szálláshelyek közelségét is, ugyanis számos villa szinte-szinte pályaszállásnak tekinthető. S az sem elhanyagolható tény, hogy tágas parkoló áll a vendégek rendelkezésére.
A Madarasi-Hargitán működő síkomplexum a legvonzóbb a környéken, ez az egyedüli hely, ahol nem egy vagy két pálya működik, hanem pályák egész hálózatát építették meg, jól működő felvonórendszer áll a vendégek rendelkezésére.
De sikertörténet a csomafalvi is, a Gyergyói-medencében fekvő településen remek fekvésű, gondosan karbantartott pályát kínálnak a vendégeknek. Hátránya, hogy a síterep befogadóképességéhez mérten kevés a pályaszállás, így a faluban lévő panziókból kell kiautózni a pazar természeti környezetben lévő, páratlan panorámát kínáló pályára.
De miért a keserű szájíz, ha csupa pozitívumokat soroltam fel?
Mert hiányérzetem volt. Mert néhol az volt az érzésem, hogy a szolgáltatás minősége nincs arányban a kért díjjal. S mert számos bosszantó aprósággal találkoztam, olyan dolgokkal, amelyek megoldása nem kerül pénzbe. Bosszantó például a pálya melletti vendéglőbe-melegedőbe vezető havas lépcső. Holott nem kellene más, mint egy seprű és két dolgos kéz, hogy eltüntesse a maréknyi havat, biztonságosabbá téve a vendégek közlekedését. Bosszantó, hogy a teraszokat, a rajta található székeket-asztalokat nem takarítják le a hótól, holott a vendégek bizonyára jobb szívvel élveznék a téli napsütésben a kávéjukat, teájukat ülve, mint a merev bakancsban toporogva. S bosszantó az is, hogy a pályára engednek olyanokat is, akiknek amúgy nem lenne ott semmi keresnivalójuk: a minimális felszereléssel sem rendelkező, szűk farmeres, prémgalléros-dzsekis, nem ritkán kissé ittas, de annál vakmerőbb pályabetyárokat, akik öntudatlanul is veszélyeztetik a sízők testi épségét. S bosszantó a szánkóval a pályára merészkedők jelenléte, de még bosszantóbb az, hogy senki nem zavarja el őket.
Apróságoknak tűnnek a felsoroltak, de nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a vendég meggondolja, hol költi el pénzecskéjét a következő síidényben. Mert nem lehet sokszor eladni azt, hogy sípályáink kicsik is, korszerűtlenek is, de a mieink.