Azt hiszem, nem újdonság, a Bukaresti Rádió magyar adásának hallgatói többször is hallottak róla: Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia körül, immár hetek óta dúl a kíméletlen harc. Voltaképpen arról van szó, hogy a kormány el akarja venni az intézmény önálló költségvetését, le akarja róla választani a különböző kutatóintézeteket, néhányat – különösképpen a társadalomtudományok területéről – esetleg meg is szüntetne, majd pályázati rendszerben osztaná ki a pénzeket, megszabva azokat a kutatási célokat, amelyekre egyáltalán pályázni lehet más, egyetemi vagy a kormány alapította kutatóintézetek társaságában.
Sőt mi több, az is megtörténhet, hogy újonnan meghozott törvények alapján valamiféle közalapítvány gyámkodása alá helyeznék az egész Akadémiát, és ide kerülnének azok a pénzek is, amelyek az elkövetkező években az unióból érkeznek, elsősorban az innovatív kutatásokat célozva meg.
A magyarországi ellenzéki médiában többen beszéltek arról, hogy a háttérben az Akadémia jelentős ingatlan vagyona is lehet a célpont, ha ugyanis lefaragják és szétszórják az intézményt, akkor kormányközeli vállalkozók arra is rátehetik a kezüket. A tudósok eleinte meglepődtek, majd megbotránkoztak, tüntettek, tárgyaltak, elmagyaráztak az alap- és az alkalmazott kutatások közötti különbségeket, de a csatának még koránt sincs vége. A világ számos testvérintézményétől, a kortárs tudomány nagy neveitől támogató üzeneteket kaptak, nyílt levelekben valamint videóüzenetekben fejtették ki álláspontjukat erdélyi magyar kutatók is, rámutatva, hogy milyen szálakon kapcsolódnak ahhoz a tudós társasághoz, amely az utóbbi években több külhoni testületet is létrehozott, például Kolozsváron vagy a Székelyföldön.
A napokban Csíkszeredában, a Sapientián gyűltek össze erdélyi magyar társadalomkutatók, egyik összejövetelük sajtónyilvánosság előtt zajlott, a másik viszont nem, és feltételezhető, ez utóbbin esett szó az Akadémia és kutatóintézete körüli csatározásokról. Az első tanácskozás viszont, amelyen több tucatnyian vettek részt, az elhangzó előadások és viták nyomán egyértelműen megmutatta, hogy a társadalomtudományoknak milyen fontos szerepe lehet általában Erdély, és sajátosan a Székelyföld jelenének vizsgálatában, jövőképének megrajzolásában. Az egyetemeken, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézetben, a különböző vidéki szociológus csoportokban számos felmérés, tanulmány készült a kisebb-nagyobb térségek gazdasági-társadalmi, életmódbeli változásairól, a külföldi munkavállalásról, az erdélyi magyarság demográfiai változásairól és jellemzőiről, a tömb és szórvány helyzetéről, nem utolsósorban azokról a romániai magyar közösségekről, amelyeket nagyvárosi szórványnak nevezünk.
A legfontosabb kérdés azonban az marad, hogy a döntéshozás különböző szintjeire milyen mértékben lehet beépíteni a társadalomtudományoknak ezeket az eredményeit, miként foglalhatnak helyet a rövidebb és hosszabb távú stratégiákban, azaz a kutatási eredmények hogyan válhatnak nem csupán könyvekben is kiadható, az akadémiai életben, az oktatásban idézhető forrásokká, hanem a mindennapokban hatékonyan felhasználható társadalmi termékekké.
Úgy tűnt, adott mértékben, a tanácskozás megtámasztotta azt a jövőkép-vitairatot is, amelynek vázlatait a legutóbbi RMDSZ-kongresszus elé terjesztették, és amelyet a társadalomkutatók mindenképpen szeretnének bővíteni, gyarapítani. És valóban szükség lenne a felszínen tartására, vitázni, beszélni róla, mert nagy kár lenne, ha az egymást követő politikai csetepatékban, mint annyi más jó elképzelés, hónapok múltán ez is visszakerülne az asztalfiókokba, vagy a számítógépek tárolóiba.
Miközben a nemsokára következő ballagásokon majd szépen elénekeljük: Vivat Academia, vivant professores…