Évekkel ezelőtt azt latolgatta egyik gyermekem, hogy Marosvásárhelyen folytatja egyetemi tanulmányait. Jártunk ott már többször is azelőtt, de az esetek zömében magyar kulturális rendezvényen vettünk részt, nem szippanthattunk bele a település levegőjébe. Várost néztünk. Egyetemet is néztünk volna, de egyszer csak azt mondta a jövőbeli egyetemista, hogy nem szeretne ide jönni, itt tanulni.
Miért? – kérdeztem, ugyanis gyermekkorom Vásárhelyének emlékei, édesanyám vásárhelyi tanulmányi időszakáról mesélt történetei azt a hitet táplálták bennem, hogy ez egy nagyszerű hely. A világot kritikusan szemlélő gyermekember azonban a kamaszok biztonságával mondta: „Hát nem látod, hogy az utcán nem néznek az emberek egymás szemébe?” S valóban, nagyon sokan jártak lehajtott fejjel, kerülve a többi járókelő tekintetét. Gyermekem kifogását azonnal megértettem, később tanulmányait Kolozsváron végezte, s végzi most is.Mindez tegnap jutott ismételten eszembe, miközben aggódva követtem a marosvásárhelyi orvosi egyetemen zajló eseményeket. Aggódom, mert mindaz, ami ott történik román–magyar viszonylatban, jelzi, hogy merre alakul ez a viszony, melyek a román nacionalisták törekvései, milyen a két közösség viszonyulása az együttélés kérdéséhez, és világosan jelzi azt is, melyek a magyar közösség kilátásai önazonosságának megőrzése tekintetében.
Nemrégiben olvastam Káli István, a jó tollú marosvásárhelyi írónak és jó érzékkel megáldott könyvkiadónak A szemfényvesztett című nagyregényét. Aki szeretné megérteni, hogy mi történik ma Vásárhelyen, az olvassa el ezt a könyvet, mert számos kérdésére választ kap. Megérti, hogy minek köszönheti a város gyors felemelkedését a második világháborút követő időszakban. Megtudhatja azt, hogy többek között azért költöztették az orvosi egyetemet meg a színművészeti főiskolát a Maros menti városba, mert ezáltal a kolozsvári magyar akadémiai elit pozícióját szerették volna gyengíteni a hatalmon lévők. S fény derül arra is, hogy a kisebbségi helyzet sztálini módra való rendezése folytán hozták létre a Magyar, majd az átszabott területű Maros Magyar Autonóm tartományt. A proletkultos időszakban a megtorló erők is a magyarok köréből kerültek ki, a hatalom ördögi érzékkel játszotta ki a haláltáborokból menekült magyar zsidók csalódását, no meg a szegénysorból, nincstelenségből hirtelen kiemelt munkáskáderek bizonyítási vágyát, és az osztályharcos időkben őket tolta az első vonalba, hogy leszámoljanak a magyar osztályellenséggel: az arisztokrácia és a nagyiparosok létének ellehetetlenítése után a középosztályt képező értelmiségiek, a papság, az iparosok és a vagyonosabb földtulajdonosok – a kulákok – következtek. S miután az autonóm tartományban a magyar elvtársak leszámoltak a magyar urakkal nem maradt más, mint az, hogy a megyésítés után a magyar elvtársak helyét átvegyék a román elvtársak. Ezt követte a nyakló nélküli iparosítás, ennek következményeként nagyon sok embert telepítettek be a városba más vidékekről – s azt már mondani sem kell, hogy a város etnikai összetétele gyors ütemben változott. A magyar intézmények közben kétnyelvűek lettek… A rendszerváltás eufóriája adott némi reményt arra, hogy talán megállítható a város magyar jellegének háttérbe szorítása, elvesztése, ismét megerősödhetnek a magyar intézmények. De bő két hónap után – a fekete március alkalmával – a város magyarsága rá kellett ébredjen arra, hogy önazonosságának megőrzésére, saját intézményrendszer kiépítésére és működtetésére irányuló törekvései heves ellenállásba ütköznek. Ez az ellenállás akkoriban sajnálatos utcai összecsapásokat eredményezett.
A város magyar lakosságának sérelmei nem új keletűek tehát – amint az kiderül az előbb említett regényből is. A nemzetféltő román vezetők pedig azóta is azon vannak, hogy a magyar épületek, magyar vagyonok ne kerüljenek vissza magyar kézbe, lehetőleg ne legyenek önálló magyar oktatási intézmények. Itt hadd jegyezzem meg, hogy nem föltétlenül kecsegtető pedagógusi életpályamodell a vásárhelyi, ahol a Bolyai és a sok hercehurca után jelenleg működő katolikus iskolán kívül a maximum, amit elérhet egy tanár, az a tagozatvezető aligazgatói, vagy legfennebb a főtanfelügyelő-helyettesi tisztség.
Nos, ezért követem érdeklődéssel, hogy mi történik Vásárhelyen – most éppen az orvosi egyetem körül. Közben abban reménykedem, hátha megváltozik majd gyermekemnek a városról kialakult véleménye, ha majd mosolygó embereket lát az utcán. Olyan embereket, akik jól érzik magukat a bőrükben.