Vasárnap lesz száz éve, hogy nem él Ady Endre. A versei, az újságcikkei azonban mintha mind olvasottabbak és mind elevenebbek lennének. Megfiatalítják a szívünket, s a költő jól látta:
„Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
Hiába törnek életemre
Vén huncutok és gonosz ostobák,
Mert életem millió gyökerű.
Szent lázadások, vágyak s ifju hitek
Örökös urának maradni:
Nem adatik meg ez mindenkinek,
Csak aki véres, igaz életű.”
Ezért tudott Ady a leglázadóbb költőnk és legérzékenyebb publicistánk lenni: mert véres, igaz életű volt. Mert nem bírta elviselni a hazugságot, a részvétlenséget, az úri dölyföt, a gyűlöletet, az igazságtalanságot.
Az önkényuralmi rendszerek vén huncutai és gonosz ostobái nem szeretik a szent lázadókat. Adyt huszonnégy évesen korában a Kanonok-soron tett kis sétájáért börtönbe vetették, ma bármelyik irodalmi nagyságunknál jobban gyűlölik és megfojtanák az egyik oldalon, istenítjük és példaképünknek tekintjük a másik oldalon.
Az „egyik” oldalon az önkény urai vannak, a sajtópropagandistáikkal, lakájaikkal. A szakma árulói: a hatalom cinkosai a szabad, független sajtó felszámolásában. Őket nagyon nem szeretné Ady Endre.
Érdemes már a stílusa miatt idézni, nem csak az áthallásai miatt, A sajtó és a parlament című írásának első sorait „Az újságírók nagy dolgot csinálnak abból, hogy ők lakomáztak s tósztoztak először az új parlamenti palotában. Cicerós cikkek méltatják ez esemény nagy jelentőségét s mi nagyon szégyelljük magunkat. Micsoda kicsinyesség, micsoda önlenézés, micsoda vakság ez! Bizonyisten Balkán ország vagyunk. Vagy az elfogyasztott Törley-pezsgők mámora voltaképpen ez a nagy öröm? Mert lássuk csak. A magyar parlament új palotát kapott. Rettenetesen drágát és kétesen monumentálisat. És ebbe a drága, elfuserált palotába éppen az a parlament került, melynél jelentéktelenebb, önzőbb és alacsonyabb nívójú nem viselte a nép képét. Nem mondunk egyebet: ebbe az új palotába a sajtó embereinek kellett legelőbb belépniök s az ő szavaiknak kellett innen először elhangozniok.” Gyilkos irónia! A hivatás önreflexiója. Csakugyan, milyen szégyenteljes kiváltság!
Ady kérlelhetetlen volt mind cikkeiben, mind verseiben – a kétségbeesés intranzigenciája egy a költészetében és a publicisztikájában.
Markó Béla emelkedett versajánlásában, a mostani évfordulón, a költőre mondja, de hiánytalanul érvényes az újságíró Adyra is (aki „előbb volt”, mint a költő): „Nekünk kell jól olvasni ezt a kétségbeesett férfi-Kasszandrát, aki mindent előre lát. Látja már a szerelem kezdetekor a véget, látja az érkezéskor a távozást, látja a lerészegedéskor a kijózanodást. Csupa költői izzás, csupa emberi szenvedés, csupa világértelmezés. Hallja az „állat-hős igéket”, és amikor még mindenki önfeledten ünnepel, érzi az összeomlást. Félti szerelmét. Félti nemzetét, ezt az „utálatos, szerelmes nációt”. Félti Erdélyt. Félti Magyarországot.”
Vannak, akik nem „így” olvassák! Van, akinek szálka a szemében Ady Endre, van, akit nyugtalanít, netán – jobb esetben – eszébe juttatja a lelkiismeret nevű izét.
Egy irodalomtörténész három hónappal ezelőtt a legfőbb kormányszócsőben le bírta írni: „Megdöbbentő, hogy a Tokaji Írótábornak és a Magyar Írószövetségnek magukat középjobboldalinak mondó tagjai az első világháborús évfordulók kapcsán a baloldalt támogató, a baloldal által készpénzen megvásárolt ember keresztény magyar típusának, Ady Endrének a nevével fémjelzik a nagy háborút s annak magyar vonatkozásait. Még mielőtt jönne a felcsattanás, hangsúlyozni szeretném, hogy senki nem mondta azt, hogy Ady Endrét, ezt az egyébként igen tehetséges és tragikus sorsú magyar költőt ki kellene venni a magyar kultúrából! De azért talán mégse a katonaságot egész életében betegesen, rettegve kerülő, a frontot közelről soha nem látó s rendre a feleségének köszönhetően elkerülő Ady Endrével kellene fémjeleznünk az első világháború magyar vonatkozásait!” Ehhez legfeljebb annyit kell hozzátenni: Ady Endre negyvenkét évesen halt meg, betegen…
De végül is jól van ez így. Ő a mienk. Ifjú szívünkben él. S jó, hogy félnek tőle, csak féljenek erősen és sokáig. Hiszen örök életű!