Megszólít egy ismerősöm a főutcán és fagy ide, hó oda, el kezdi magyarázni, hogy nem érti, ott Londonban, miért vacakolnak annyit ezzel a Brexittel, hol így szavaznak, hol meg amúgy, és egyáltalán, mi ez az összevissza beszéd, amikor a nép már egyszer eldöntötte, hogy hátat fordít az uniónak. Ott demokrácia van – válaszoltam egyetlen szóval, hiszen az évszak és a helyszín aligha volt megfelelő arra, hogy mélyebb fejtegetésekbe kezdjek a közvetlen és a képviseleti demokrácia viszonyáról, a felső- és alsó házról és egyáltalán az angol parlamentarizmusról, amelynek kezdetei még a tizenharmadik századba nyúlnak vissza.

Igen, ahol demokrácia van, ott nagyon sokat beszélnek egy témáról, ötször, tízszer, százszor is körbejárják, érvelnek ellene és mellette, többször is nagyítóval átvizsgálnak minden oda vágó törvényt és törvénycikkelyt, megnéznek  visszamenőleg mindenféle jogi  értelmezését. A demokrácia pedig nem csupán időigényes, hanem a viták során az is megtörténik, hogy valaki, akár az ellenfele érvei nyomán is, hagyja meggyőzni magát és adott kérdésben megváltoztatja a nézeteit, majd másképpen szavaz. És parlamenti vagy akár párttársai nem kiáltják ki árulónak,  nem mondják azt, hogy pénzzel vagy kilátásba helyezett tisztségekkel lefizették, hanem elgondolkodnak ők is, hogy mi vezetett ehhez a vokshoz. Megmondom őszintén, nekem kimondottan tetszenek az angol fővárosban kirobbanó viták, mert mindennél jobban bizonyítják, hogy a képviselők nem fejbólogató jánosok, akár pártjukon belül sem követik vezetőik intelmeit, hanem a saját fejükre hallgatnak, a többség nem dorongolja földbe a kisebbséget és nincsen egyetlen mindent tudó sem, aki a kezében tartja az igazság aranykulcsát, mondatait pedig nem ismételgetik papagáj módjára mindaddig, amíg eljutnak úgymond a szélesebb néprétegekhez. Bizony, nagyon szeretném, ha mifelénk is gyakoribbak lennének a viták, akár jóval kisebb méretű kérdésekben, és akár régió- vagy településszinteken is. Bizony jó lenne, ha a polgármesterek nem darálnák be a helyi tanácsokat, hagynák, hogy működjön a kollektív döntéshozatal, és tisztában lennének azzal, hogy ők csupán végrehajtók. Bizony jó lenne, ha egy-egy város vagy község, netán egy-egy megye tanácsosai nem csupán arra figyelnének, hogy mikor ér véget a gyűlés, és mikor kapják meg a polgármester vagy megyei tanácselnök fizetésének mértékével összhangban levő járandóságukat, hanem az ülések előtt elolvasnák az előkészített dokumentumokat, a vonatkozó törvényeket és érvelnének. Bizony jó lenne, ha húsz-harminc napirendi pontot szavazó robotként nem lehetne átnyomni két-három óra alatt, hanem akár egyetlen, de a közösség szempontjából lényeges napirendi pontra visszatérnének többször is, gondolkodhatnának adott témán akár több hetet is, nem utolsó sorban  szakemberek megkérdezésével. Mindez nem jelentene időhúzást, csupán azt, hogy a demokrácia és a kollektív bölcsesség működik. Mert ha nem így van, ha a demokráciát csak formának tekintjük és nem tartalomnak, akkor minket is elérhet ha nem is brexit, hanem – az exit. Azaz, a nem is olyan lassú kivonulás a jelenből és a jövőből, amely nem először a történelemben, megint elhúz mellettünk.