A hét elején, Marosvásárhelyen, fennállásának tizedik évfordulóját ünnepelte az Erdélyi Magyar Televízió. Úgy hozta a média-sors, hogy már megalakításának első heteiben találkoztam vele, szerepeltem több műsorában, akár mint riportalany, akár mint kommentátor, például az RMDSZ nagyváradi kongresszusán, jártam többször is a stúdióban az általam tanított Sapientiás egyetemistákkal, de nem is ez lényeg. Hanem az a tény, hogy az ETV maga mögött tudott hagyni tíz olyan esztendőt, amelyben kereste-kutatta önmagát, többször is változtatta műsorszerkezetét, szerkesztőit, javított műszaki felszereltségén, és az analóg műsorkészítés után a digitális műsorokra átállva bekerülhetett az erdélyi kábelhálózatokba, megnövelve mind földrajzilag, mind nézőszámok tekintetében a vételkörzeteit.
A televíziózás kimondottan költséges műfaj és hogy a mai világban egy magántelevízió, legyen akár alapítványi hátterű is, talpon tudjon maradni és fejlődni, az legalább akkora teljesítmény, mint ami a képernyőkön látszik. Igaz ez még akkkor is, ha tudjuk, hogy az RMDSZ-en, illetve a romániai magyarságnak szánt pénzeken keresztül a romániai költségvetés is ott áll a háttérben. Az erdélyi fogantatású, saját készítésű tévéanyagok nem születnek meg a semmiből: utazni kell utánuk, megfelelő kamerák, más műszaki kellékek szükségeltetnek, a vágáshoz szükséges számítógép-parkról, a stúdiók fény- és hangigényeiről nem is beszélve, miközben az sem feledhető, hogy a tévézésben a munkaidő nem korlátozható: valaki vagy hívatásának tekinti ezt a műfajt, vagy sem. Voltaképpen az Erdélyi Magyar Televízió annak a romániai rendszerváltás utáni szép álomnak az egyik megmaradt szigete, amikor úgy gondoltuk, hogy lesz majd sok-sok önálló romániai magyar újságunk, rádióadásunk és tévéműsorunk. Az újságok tekintetében azonban egyrészt a világháló, másrészt bizonyos magyarországi tulajdonosváltások mondták ki a döntő szót. A Romániai Magyar Szó felszámolásával ma már központi magyar napilap nem létezik, a Krónika, amely még annak tartja magát, ugyanahhoz a lapcsaládhoz tartozik, amely jórészt központosításból és adott politikai megfontolások alapján kapja tartalmának jelentős hányadát. Néhány megyei napilap csak úgy tud megélni, hogy éppen azok a megyei vagy városi tanácsok támogatják, amelyeket – a média szerepéhez híven és a lakosság nevében – kellenne ellenőrizniük, ami nyilván a hitelesség róvására megy. A közszolgálati jellegű, változatlan időtartamú bukaresti, és a huszonnégy órásra váltott marosvásárhelyi és kolozsvári rádióadások mellett azonban nagy számban jelentek meg leginkább helyi jellegű erdélyi magyar kereskedelmi rádiók, amelyekbe a sok-sok zene mellett legalább rövid hírekként még úgy-ahogy becsorog a közélet. Ami pedig a televíziót illeti, a közszolgálati bukaresti magyaradás, a kolozsvári és marosvásárhelyi úgyszintén rövid magyar nyelvű adások mellett az Erdélyi Magyar Televízió maradt meg a maga egész napos műsorával, még akkor is, ha sok benne az ismétlés, miközben a jobb sorsra érdemes helyi televíziók elsorvadtak, illetve néhányuk még működik, valahol a törvényesség peremvidékén, egy-egy helyi tanács vagy polgármester jóvoltából. Persze, a világháló menetközben elhozta a maga hírportáljait, a közösségi oldalak és mobiltelefonok a maguk közvetítési lehetőségeit a civil média minden hitelességi kockázatával egyetemben, a magyarországi tévéműsorok pedig nemcsak hogy konkurenciát jelentenek, hanem igyekeznek eleget tenni azoknak az ideológiai-politikai elvárásoknak is, amelyekkel felruházták őket. Az erdélyi magyar médiakép már korántsem olyan egyértelmű, ahogyan a múlt század kilencvenes éveiben elképzelték, de amennyiben az Erdélyi Magyar Televízió képes lesz majd megünnepelni a huszadik évfordulóját is, akkor valóban a miénk, az erdélyieké marad és egyre gyakrabban megkísértett önállóságunk mellett tör lándzsát.