Azon a napon, amikor betelt a nyolcórás munkanapnak, a munkásosztály történelmi szociális vívmányának a századik évfordulója, a magyar országgyűlés – aggályos körülmények között, kétharmados parlamenti többségével élve – megszavazta a túlóratörvényt. Ezt a jogszabályt azóta a rabszolgatörvénynek becézik, és országszerte nap mint nap tüntetésekkel tiltakoznak ellene.

A kormány viszonyulása szokottan sajátos, a karhatalom könnygázt is bevetett a tüntetők ellen, akik között sok az értelmiségi, a fiatal, egyetemista. Őket most vandál hordáknak nevezik azok is, akik 2006-ban résztvettek a köztévé ostromában. Sokan felróják a munkajogok betartásáért tüntető fiataloknak, hogy nem is tudják, mi a munka, még egyáltalán nem dolgoztak; pedig hát mondjuk a miniszterelnök úr sem sokat dolgozott világéletében, úgy rendesen, munkakönyvesen, felettesekkel – még keveset is alig… Érdekes egyes erdélyi magyarok véleménye: szerintük a „MUIE PSD” meg a „vörös pestis” jelszavú bukaresti tüntetések voltak az igazi eszmehordozó megmozdulások, a magyarországi „csőcselék” mostani „randalírozása” nem indokolt.

E magasröptű vitát eldöntenem túl nagy feladat, ezért a tüntetések helyett inkább a szóbanforgó törvényről, annak hátteréről és várható következményeiről beszélnék röviden. A magyarországi Társadalmi Szolidaritás Szabad Szakszervezet (TSZSZSZ) közleményében kizsákmányolónak nevezi az intézkedést, s a meghirdetett Családok éve helyett a rabszolgák évéről beszél. Többnyire ebből a terjedelmes dokumentumból tájékozódtam, belőle idézek.

Ezek szerint a rabszolgatörvény lényege az, hogy kimondja:
– az eddigi évi legfeljebb 250 óra helyett 400 órára, tehát 50
teljes munkanapnyi időre emelhető a kötelező túlóra Magyarországon;
– 36 hónapra bővül a munkaidő-keret (amely azért fontos, mert akár
három évet is kell várni a bérekre);
– a törvény visszaélésszerű alkalmazása tömegesen megfoszthatja a
munkavállalókat a munkaidő-beosztástól eltérő, rendkívüli munkaidőre
járó bérpótléktól.

Az érintettek, vagyis a közalkalmazottak tudatában vannak annak, hogy a jogszabály (még jobban) kiszolgáltatja a munkavállalókat a munkáltatónak, ami a mindennapokban kemény túldolgoztatáshoz, relatív bércsökkenéshez vezet; és hogy szó szerint idézzek: „Egy munkavállaló
könnyen kerülhet az utcára, amennyiben nem vesz részt az „önkéntes”
túlmunka-vállalásban” – ugye, milyen emlékképzeteket idéz az idősebb munkásnemzedékekben ez az „önkéntesség”. (A vádra a kormány sajátosan frappáns választ ad: „akinek ez nem tetszik mondjon fel. Meg sem merjük kérdezni, hogy és hova menjen megkeresni a maga és a családja kenyerét, mert még azt a tanácsot kapnánk, hogy menjen a sóhivatalba, vagy menjen közmunkásnak.)

Mindez, miközben a világ nagyjából mindenütt (persze főleg ott, ahonnan nem ment el olyan nagy tömegben az értékes munkaerő) ellenkezőleg, a heti munkaidő csökkentése felé halad. Nem tudom, látták, ismerik-e önök a kiváló humorista és stand up-os Bödőcs Tibor Gyere haza, fiatal! https://www.youtube.com/watch?v=Gf1csquQuL0 című zseniális érvelését, hogy miért érdemes „hazajönni” – a túlóra-törvény minden bizonnyal újabb csábítást jelent. (Eredetileg a Gyere haza, fiatal! a magyar kormány projektje volt, de már jó két éve megbukott…)

Rengeteg bonyolult, szinte beláthatatlan következménye van ennek a törvénynek, többek között, hogy „a munkaidő-beosztásnak a jogszabályba most bekerülő módon történő módosítása alapján végzett munka nem minősül rendkívüli munkavégzések, a munkavállaló hozzájárulásával módosított beosztás alapján végzett munka: rendes munkaidő. Az a munkavállaló, aki hozzájárul a beosztás módosításához, egyrészt lemond a
rendkívüli munkaidőre járó bérpótlékról, másrészt ez a munkavégzés
nem számítható bele a rendkívüli munkaidő most bevezetendő, 400 órás
kvótájába sem.”

Társadalmilag a legnagyobb veszély abban áll, hogy „az államigazgatásban, egészségügyben, oktatásban, szociális és ipari ágazatban és számos helyen még súlyosabb munkaerőhiány lép fel, fokozódni fog az elvándorlás az országból: ma már a fiatalok több mint fele nem kíván Magyarországon élni, ha elvégezte az iskoláit. A TSZSZSZ közleménye emlékeztet rá, hogy a miniszterelnök friss bejelentése szerint a kormány ráadásul az öregségi nyugdíjkorhatárt is megemelné 72 évre. (Miközben az ország nem egy régiójában az emberek születéskor várható élettartama nem is éri el ezt a kort!)

Az idézett szakszervezet kiállásra és szolidaritásra szólít fel, ez eddig nem meglepő. Nagyon rég nem láttunk azonban olyasmit, hogy megszólították volna, segítségüket kérve az európai szakszervezeteket, szövetségeket. A végső felvetés: „Legszélsőségesebb esetben, ha a kormány nem hajlandó tárgyalni és figyelembe venni a szakszervezetek észérveit, érdemes a nemzetközi szakszervezeti blokádról is elgondolkodni.”

Kíváncsian és reményteljes aggodalommal várjuk a fejleményeket.