Minden forradalom alapeszméje a szabadság: a nemzet, a faj, a munkásosztály, a nemi hovatartozás szabadsága. A forradalmárok erre a szabadságigényre alapozva próbálják fellazítani vagy felszámolni azokat a kényszereket, melyek a társadalmakat korábban úgymond béklyóba verték.
A XX. század közepén, a párizsi ’68-as lázadások időszakában azonban a gazdaság irányítói ráébredtek arra, hogy ezeket a hatalmukat veszélyeztető törekvéseket, azaz magukat a forradalmakat is a saját szolgálatukba állíthatják. A szabadság ugyanis leghatékonyabban a szabadság nevében számolható fel. Ezt az igazságot nem pusztán a ’68-as lázongásokat követő kommunák kulturális és szexuális forradalmainak elindítói ismerték fel, de Kohn-Bendithez és másokhoz hasonlóan kétségtelenül ők ültették gyakorlatba.
A forradalmi ideológiák mindig a társadalom egy kisebbségi csoportját hatalmazzák fel arra, hogy a társadalom többségét felszabadítsák korábbi gátlásaik alól, és ráerőltessék akaratukat valamely inkriminált (a társadalom helyzetének romlása miatt felelőssé tett) kisebbségre. Mire az így kialakított többség ráébredt, hogy szabadsága immár önmaga ellen irányul, rendszerint már fatálisan késő volt. A nevében gyakorolt diktatúrával szemben védtelenné vált.
És hogy valóban azzá váljon, a mindenkori forradalmaknak elsőként a kultúrát kellett forradalmasítaniuk. A forradalmi ideológiákat mindig a művészetek gyöngyözték ki. A XXI. század elejére mintha a viszony megváltozott volna. Újabban az ideológiák gyöngyözik ki a művészeti áramlatokat is. Amint azt a Magyarországon élő Tallár Ferenc egy tanulmányában kifejtette, „ma már mind kevésbé érzékelhető feszültség a sokkolóan új művészet és a sokkhatásnak kitett társadalom között… A kreatív termelő tőke és a kreatív kulturális tőke közti testvérharc családi békével ért véget… A kapitalizmus és a kultúra, a művészet és a technológia antagonizmusa eltűnik a kreatív gazdaságban, ugyanúgy, ahogy a polgári társadalom és a szubkultúra antagonizmusa eltűnik az új kreatív osztályban, azaz Hollywood és a Szilícium-völgy szövetségében.” Az eredmény: „a személyiség elbizonytalanodása, a politikai szféra semlegesítése, az állam nagyvállalattá való átalakulása, a köz- és a magánszféra egymásbacsúszása, s végül az atomizálódás, mely a társadalom tagjainak 99 százalékát menthetetlenül kiszolgáltatja a globalizált tőkét birtokló 1 százaléknak.
A pusztítás a posztmodernben éri el teljességét, mely módszeresen kiiktatja a kultúra alapvető sajátosságait: a különbségtételt és az értéktételezést. Hatályon kívül helyezi az önmagára záruló mű, az önazonosságára lelt individuum, az elejétől a végéig futó történet és a végiggondolt gondolat ideálját, s ezzel megnyitja az utat a magaskultúra és a giccs mámorító összeolvadása előtt.
Az egyetemes emberi jogok egyik alaptételének, az egyenlőségnek a jegyében minden mindennel felcserélhetővé válik. Ember és ember közt nincs többé különbség, Költőcske Mihály és Shakespeare Vilmos közt sem ildomos különbséget tenni, elvégre mindketten emberek. Így aztán a kultúrák vagy éppenséggel a nemi identitások is ugyanúgy csereberélhetők, mint a ruhadarabok.
Ráadásul a szabadságnak ezek a felhajtóerői egymás kezére játszanak. A családi közösségeket szétverő globális szexuális forradalom fokozatosan elnépteleníti a nyugati vagy nyugatiasított társadalmakat, s ezzel szükségessé teszi az „egymással felcserélhető” kultúrák összekeverését és a profitmaximalizáció kényszereinek nyomán bekövetkező felcserélődését.
Mindezt azonban a „szabadság gátlástalanságában tobzódó” középosztálynak kell megfizetnie, melynek gazdasági és társadalmi helyzete rohamosan romlik, miközben a szegények és a gazdagok közti szakadék rémisztő iramban mélyül.
Emmanuel Macron ezt a kultúragyilkos folyamatot menedzseli. Ő a rendszer mintapéldánya. A jupiteri attitűd, a meg nem gondolt gondolatok öntelt hangoztatása, az alattvalók semmibevétele a reprezentatív üresség non plusz ultráját állítja elénk.
Csakhogy a posztmodern világ magukat a sárgaingeseket is ugyanazokban az öntőformákban sorozatgyártotta, mint Macront magát. Az egyetlen dolog, amire ők is képesnek mutatkoznak, a rombolás. Képviselőik nincsenek. Gondolataik sem nagyon, alternatívákról nem is beszélve. Hogy mennyit értenek a világból, annak legütősebb példája az, hogy épp egy Emmanuel Macront választottak állítólagos köztársaságuk elnökévé.
Ez az új embertípus akadálytalanul manipulálható. Igaz, ha ráébred, hogy átverték, átengedi magát állati ösztöneinek. Tör és zúz.
De ha választani kell, akkor megbénul. Gondolatai nincsenek, legfeljebb indulatai. Elfogadja azt a demokratikus képtelenséget, hogy létezhetnek akár több tízmilliós társadalmi csoportok is, melyekkel nem csak nem lehet, de nem is szabad párbeszédet kezdeményezni. Melyekkel tehát egyetlen „tisztességes” pártalakulat sem léphet koalícióra. Azok pedig, akiket egyféle pestisgyanúval kirekesztenek a demokráciából, kénytelenek a „demokrácia” ellenségei gyanánt viselkedni, azaz „legitimálni” önnön megbélyegzésüket.
Az ily módon megosztott és működésképtelenné tett politikai közösség feje fölött egy Macron-féle elitcsőcselék gyakorolja maga neoliberális diktatúráját.
S ez a diktatúra a túlnyomóan normális többségből szükségszerűen hívja elő a mindenkori lázadások ellencsőcselékét is. Hogy mi lesz a végkifejlet? Erre a kérdésre talán a középkor parasztlázadásai adhatnák meg a választ.
De mert a mai neoliberális hitvilág még jóval szilárdabb lábakon áll, mint a középkor kereszténysége, (néhány résztvevő halálától eltekintve) a kerékbetörések egyelőre bizonyosan elmaradnak…