A Bukaresti Nemzeti Színház rájött, hogy a szokásos sajtóértekezletek helyett jobb, ha találkozót rendez a színház iránt érdeklődő publicisták és kritikusok számára. S e találkozón nem egyetlen soron lévő produkciót járnak körül étvágygerjesztésként, hanem legalább négyet—ötöt, a rendezők, a díszlettervezők, más munkatársak jelenlétében. Úgy teljesebb kép alakulhat ki. Betekinthetünk egy intézmény világába. Csupán a születő előadások lelke, a színész hiányzott erről a találkozóról. Vajon miért? Hogy nehogy kicsússzon a rendezők markából? Erre még kereshetjük a választ…
Ami viszont bizalomgerjesztő: szinte refrénszerűen, majdnem mindegyik hozzászóló – színházi vezető, rendező – kijelentette: „Elegünk van a fesztivizmusból”. A centenáriumot, ha kell, tettekkel ünneplik. A Bukaresti Nemzeti Színháznak négy ősbemutatója lesz! – egyetlen hónap alatt. Jól hallották: négy ősbemutató. „Ha a kormány autópályát épít, mi bamutatókat tartunk” – mondta viccesen Ion Caramitru. Csakhogy ezek a bemutatók meg is lesznek, az autópálya pedig… Hadd, ne beszéljünk róla.
Egy másik refrénszerű szöveg: „Vissza kell nyernünk a fiatalokat!” – S ugyan miként gondolják ezt? Hát, fiatalos előadásokkal. Amelyek érdekesek, merészek, kíváncsivá teszik őket. És főleg őszinték! – fesztivista blöfföktől mentesek, tennénk hozzá a hallottak alapján.
Visszatérő gondolat – Radu Afrim rendező fogalmazta meg, de a találkozó többi szereplője is e gondolat szellemében nyilatkozott: „Nyitottak kell lennünk mindig!” A nyitottság pedig – tennénk hozzá – megnyithatja a nézőt is. Vagyis a fesztivizmus helyett igazi tettekre sarkallja. Persze, nem mondják meg, hogy mit tegyen; nem csúsznak vissza a szoc-reálig, hanem „csupán” helyzetbe hozzák a nézőt, hajlandóvá teszik a cselekvésre. Mert ölbe tett kézzel nem megyünk semmire.
Az ősbemutatók egyike pantomim-előadás, amely – rendezője, Radu Huluba szerint, ugyancsak „egyszerű emberekről szól, akik túl kell éljék a történelem kavalkádját”. Előadásuk során nem a történelmileg, hanem az emberileg fontos momentumokat ragadják meg. Érdekes szembeállítás: a történelmi nem mindig emberi. Hanem milyen? Talán embertelen? – kérdeznénk naívan
És akkor felébredtünk. Dragoș Buhagiar, az egyik előadás díszlettervezője azt mondta: „Nem árt, ha munka közben néha beverem a fejem. Magamhoz térít.” Hát erre olykor szüksége lenne a nézőnek is. Mert, különben észre sem veszi, hogy szomorú idők következnek: egy diktatúra épül szemünk láttára. Ezt sejti Radu Afrim is, amikor azt mondja: „Jogom van művészként beszélni, amíg még szabad vagyok”. Álljunk meg itt.