A kedves olvasó viszonylag gyakran hallhat a kiveszésre ítélt gorillák, hátúszó bálnák (német kifejezéssel Finnwalle), elefántok vagy orángutánok megmentesére irányuló nemzetközi összefogásról. Mivel mindenki által ismert nagyvadakról van szó és a mentési akciók általában sikeresnek is mondhatók ezek az információk meg is ragadnak az emlékezetben. Sőt bizonyos megnyugvással is eltöltenek bennünket. A veszély reális ugyan, de mi emberek változtathatunk a helyzeten.
Arról már ritkában, a szélesebb nyilvánosságban meg egyáltalán nem esik szó, hogy évente optimista számítások szerint legalább húszezer pesszimista számítások szerint hatvan ezer faj tűnik el a földi ökoszisztémából. A dinoszauruszok 65 millió évvel ezelőtti kipusztulása óta manapság lehetünk tanúi a földtörténet legátfogóbb biológiai katasztrófájának.
Jószerével fogalmunk sincs a katasztrófa méreteiről, hiszen a kipusztuló fajok jelentős részét nem is ismerjük. Képesek vagyunk a holdra vagy Marsra leszállni, szondáink más naprendszereket látogathatnak meg, szuperintelligens komputereket szerelünk össze, de nem tudjuk, kikkel, illetve mikkel élünk együtt a földön.
Ez a tudatlanság szerfelett kockázatos, hiszen olyan élőlényeket, akiknek a létéről sincs tudomásunk, meg sem menthetünk. Egy dolgot azonban a tudósok bizonyossággal képesek megállapítani: a pusztulást mi emberek idézzük elő.
A világ bizonyos tájain nyakló nélkül szaporodó emberiség, illetve a fogyatkozó, de mind mohóbb nyugati népességek az élővilág jelentős részét kiszorítják eredeti életterükből, s a megmaradó menedéket mérgező hulladékokkal árasztjuk el. A legmélyebb tengerek fenekéről is tűnőben van az élet fenntartásához szükséges oxigén, mert a mezőgazdaság a tengereket felmérhetetlen mennyiségű nitrogénvegyülettel szennyezi.
Sőt még a civilizáció elől leginkább elrejtett Puerto Rico-i erdőségekben tömegesen pusztulnak a rovarok, de ezzel a madarak, a hüllők, a békák léte is veszélybe kerül.
A természetben minden mindennel összefügg. Ha az élelmiszerláncból egyetlen láncszem kiesik, az egész rendszer összeomolhat.
Igaz ugyan, hogy létezhetnek olyan élősködők, vagy betegségkeltő vírusok és baktériumok, melyektől jó volna megszabadulni, sajnos ma még senki sem tudja, hogy pontosan melyek azok és hogy kipusztításuk milyen egyéb következményekkel járhat? Hogy nem válhatnak-e később, megváltozott körülmények között esetleg hasznunkra is?
A déli óceánban számos olyan rovar küzd az életéért, melyekről alig tudunk valamit. Ezeknek a szárnyas csigáknak a kagylója mészből épül fel, de a mész a víz növekvő széndioxid tartalma miatt savassá váló vízben feloldódik. Ezeknek a csigáknak az eltűnésével számos kisebb hal és tengeri állat is halálra van ítélve, hogy aztán a velük táplálkozó nagyobb halak is kipusztuljanak, s végül mi emberek is válságba kerülünk.
Azt mindenki tudja, hogy a növények beporzását is rovarok végzik. Nem csak méhek, néhány más faj is. Ha ezek veszélybe kerülnek, a mezőgazdaság s az erre épülő állattenyésztés is összeomolhat.
A földi ökoszisztémát – teljességgében ma sem ismert – rovarok stabilizálják és teszik alkalmazkodásképessé. A tömeges kihalás azt a korántsem öncélú sokféleséget fenyegeti, mely a klímaváltozás korszakában – legyen bármi is a végső ok, emberi beavatkozás vagy a naptevékenység változásai –, amikoris a környezet rohamos tempóban változik a sokféleség, mint az alkalmazkodóképesség legfontosabb garanciája, döntő jelentőségűvé válik.
Egyetlen példa: a Antarktisz jegének olvadása nem csak a tengerek szintjét növeli meg, de veszedelmes több millió évvel ezelőtt a perm-kori talajba fagyott vírusok és a baktériumok is felszínre kerülnek. Olyan vírusok és baktériumok, melyekkel szemben szervezetünk, s általában a mai élővilág teljesen védtelennek bizonyulhat. 2016 augusztusában Szibériában a hűmérséklet oly fokra hágott, hogy harminckét ezer éve a fagyott perm-korszaki talajban (német terminussal a Permafroszt-ban) rejlő vírusok és baktériumok állattok tízezreit pusztították el és emberek százait fertőzték meg, s közülük is voltak halálos áldozatok. A szakemberek véleménye szerint ennyi fertőzés ellen mesterséges eszközökkel képtelenség lesz védekezni. S a védekezés is csak időleges lehet. A mind elterjedtebb antibiotikumrezisztencia becslések szerint 2050 táján évi 10 milliónyi (azaz magyarországnyi) ember halálát okozhatja.
Mindezek a jelek arra utalnak, hogy a klímaváltozás összesített hatásai sokkal nagyobb veszedelmeket rejtegethetnek, mint maga a puszta felmelegedés. Ezeknek a veszedelmeknek a kivédésére csupán a fajoknak és fajtáknak az a sokfélesége teremthet lehetőséget, mely alkalmazkodási képességének hála a káros és jótékony folyamatokat kiegyensúlyozhatja, az ellentétes tendenciák „egymást tarthatják sakkban”.
Csakhogy a mai világ nem csak a természet, de a társadalmak vonatkozásában is az egyszínűség térhódítására van berendezkedve. Az emberi nyelvek és kultúrák ugyanolyan tempóban pusztulnak, mint a növény és állatfajok.
Hogy mit nyert a többnemzetiségű Románia, Jugoszlávia, Csehszlovákia, Ukrajna, Spanyolország, Görögország és a többiek a nyelvi homogenizációval, a kisebbségi kultúrák eltűntetésével vagy ma is tartó visszaszorításával, ugyanolyan rejtély, mint a növény- és állatvilág elszegényítésének „értelme”. Vagy talán nem is annyira rejtélyes, mint amilyennek tűnne? Ezek az államok ugyanis a nacionalizmus pusztító vírusainak szolgáltatták ki magukat. Az „eredmény nem is maradt el. Egyelőre még csak Jugoszláviát pusztította el a polgárháború és Csehszlovákia esett szét. De több is jön talán…
Ha csak az emberiség esze nem jön meg némivel hamarabb!