A könyvek maradnak

A napokban beugrott hozzám Ferencz Imre, egykori újságíró kollégám, de ami ennél is fontosabb, kiváló költő, és stílszerűen, a következő két sorral dedikálta válogatott verseinek frissen megjelent kötetét: „ Bekerültem a székely százba, hála Istennek még lábon állva…” A „székely száz” esetünkben a Hargita Kiadóhivatal és a Székelyföld Alapítvány száz kötetesre tervezett, Székely könyvtár elnevezésű könyvsorozatát jelenti, amely időben és térben többszáz évet és több olyan országot, régiót átfog, ahol székely alkotók megfordultak, illetve műfajilag  a székely népballadáktól és Mikes Kelemen rodostói leveleitől kezdve novellákon, regényeken, életrajzi visszaemlékezéseken át világirodalmi esszékig tartalmaz rangos szellemi-irodalmi értékű munkákat. Ferencz Imre versei, a sorozat 67. köteteként,  a tegnap megnyílt 24. Nemzetközi Marosvásárhelyi Könyvvásár alkalmából jelentek meg, de jól eső érzés volt olvasni egy másik ismerősöm email-jét is, aki arról szólt, hogy az egykori temesvári Garabonciás együttesről írott könyv ugyancsak itt lát napvilágot, mint ahogyan Nagyváradtól és Kolozsvártól Csíkszeredáig több kiadó is értesített, hogy milyen új könyveket mutatnak be. Amint éppen most Marosvásárhelyre tartok és egy parkolóban álltam meg, hogy beolvassam ezt a jegyzetet, eszembe jut, hogy már indulásától fogva rendszeres látogatója voltam-vagyok ennek a könyves eseménynek és ki nem hagynám semmi pénzért. Nem azért, hogy könyvet vásároljak, hiszen ha nagyon akarom, előbb-utóbb kézzelfoghatóan vagy online, a világhálón, mindent megtalálok, hanem a hangulatáért. Azért, amit csak itt lehet érezni, hogy a könyvek mögött pezsgő szellemi élet, kemény alkotói munka áll, mindazzal egyetemben, amit az utóbbi immár közel három évtizedben, itt Erdélyben is meg kellett tanulni. Pontosabban:  a központosított könyvkiadás szétbomlása után létrejött könyvműhelyek hogyan tudnak megbírkózni a piacgazdasági menedzsmenttel, miként  képesek új kommunikációs formákat létrehozni, mennyire nyitottak arra, hogy bármiféle pályázati rendszerben is megtalálják az értékeket, méghozzá a kisebb-nagyobb fokú politikai-gazdasági befolyásolást is kivédve. Itt lehet érezni, hogy immár esztendők óta a gyermekirodalom az a piaci rés, amely mellett nemcsakhogy kitart a közönség, hanem még tágítja is, mint ahogyan itt válik nyilvánvalóvá, hogy a huszadik századvégi és huszonegyedik századeleji kortárs írók és kortárs művek miként válnak klasszikussá, mondhatni a szemünk láttára. Mint ahogyan itt lehet levonni azt a mondhatni immár egyértelmű  következtetést is, hogy az oly nagy diadallal betört elektronikus könyvek és elektronikus könyvolvasók, valamint táblagépek és mobiltelefonok nem szorítják ki a hagyományos könyvet, szépen megférnek egymás mellett, hiszen mindkettőjüknek meg vannak a maguk előnyei. Egy-egy ilyen könyvvásárra mindig száznál is több rendezvényt terveznek és köztük persze voltak-vannak-lesznek olyanok is, amelyekre vagy nem megy el senki, vagy csupán néhányan lézengenek a székeken. De mindez nem jelent kiábrándulást: a lényeg az összhatás, a találkozások, az elhangzó gondolatok, a könyvborítók színeinek és formáinak a hangulata, annak a látványa, hogy a kisiskolásoktól az idősekig még mindig milyen sokan és milyen tisztelettel fogják meg a könyveket, forgatják annak lapjait. És azt is tudom, hogy egy-egy ilyen könyvvásárnak nagyon-nagyon örvendenének a feledhetetlen kiadó-személyiségek, Domokos Géza és Tőzsér József is, mint ahogyan egészen biztosan eljön majd az a nap, amikor formai-tartalmi könyvdíjakat is fűznek a nevükhöz, vagy olyan könyvtervezők nevéhez, mint például Deák Ferenc. Hiszen egészen bizonyos: a könyvvásár marad, az olvasó marad és természetesen  a könyvek is maradnak…