Július 21-én együtt ebédeltünk a marosvásárhelyi Laci csárdában Barabási Albert-Lászlóval és feleségével, Janettel. Múltról, közös emlékekről, jelenről, jövőről beszélgettünk – tudományos munkásságáról, családjáról, terveiről. Megemlítette, hogy van egy közös pályázatuk Lovász László matematikussal, a Magyar Tudományos Akadémia elnökével. Ez nekem annyira fontosnak tűnt, hogy aznap esti fellépése során hozzászólóként a Kultúrpalota kistermében összegyűlteknek is elújságoltam. Ők tehát első kézből értesülhettek arról, ami most valósággá vált.

Az MTA oldalán olvasható: Lovász László, Barabási Albert-László és a cseh Jaroslav Nešetřil vezetésével, a Magyar Tudományos Akadémia Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézete, a Közép-európai Egyetem (CEU) és a prágai Károly Egyetem együttműködésében hatéves kutatási program indulhat közel 10 millió euróból azért, hogy jobban megértsük a bennünket körülvevő nagy hálózatokat. Az eredmények hatással lehetnek számos tudományágra, ezért a kutatók matematikus kollégákon kívül folyamatosan konzultálnak majd agytudósokkal, orvosokkal, sejtbiológusokkal, fizikusokkal, kommunikációkutatókkal, a szociális hálózatok kutatóival, közlekedéskutatókkal és informatikusokkal is.

Szenzációról, szenzációs eseményről van szó, akárhonnan nézzük! A tudósok személyére még visszatérünk, de hogy az intézményi háttér és a támogatás jelentőségét kiemeljük, kezdjük azzal, hogy az alapkutatások legrangosabb európai pályázatáról van szó, de még közülük is kiemelkedik az úgynevezett ERC szinergiapályázat (ERC Synergy Grant), amelyet egy korábbi kísérleti szakasz után új formájában 2017-ben írta ki ismét az Európai Kutatási Tanács. És most első ízben az említettek nyerték el!

A projekt arra az alapvető kérdésre keresi majd a választ, hogy milyen matematikai szabályszerűségek érvényesek a nagy hálózatokra a sejtekben zajló folyamatoktól az emberi agyon keresztül a Facebookig.

A szinergia együttműködést, együtthatást jelent. Szinergiahatásról akkor beszélhetünk, amikor valamiféle pozitív többlet keletkezik az együttműködés feljavításával. Többről van szó tehát, mint interdiszciplinaritásról. A szinergetika  nem (úgy) „szuperelmélet”, ahogy a rendszerelméletről tartották, de szintén a teljesség igényével lép fel: az egészleges tulajdonságokat vizsgálja különböző jelenségekben, struktúrákban, nagyszámú együttműködő alkotórész kollektív viselkedéséből próbálja levezetni azokat. A szinergikus kapcsolat létrehozásának és később a fenntartásának alapvető eleme a folyamatos információcsere és visszacsatolás a felek között. A globalizáció hatására mindez egyre nagyobb hangsúlyt kap a mindennapokban: a szinergia elve a jelenlegi információs társadalom egyik vezérelve. A szinergiapályázatok különböző tudományok együttműködését segítik, az eredmények új kutatási területeket alapozhatnak meg.

És akkor a tudósainkról… Lovász László, a projekt vezetője napjaink legnagyobb matematikusainak egyike, ahogyan Barabási nyilatkozta, a gráfelmélet élő legendája; a világhírú magyar matematikai iskola kiváló képviselője. Csodagyerekként tűnt fel, pályáját a tudományos világ úgyszólván középiskolás meg egyetemista korából figyelemmel követi. És különösen érdemes figyelnünk rá most, nem csupán a Magyar Tudományos Akadémiát az utóbbi időben ért támadások és kétes intézkedések miatt (külön érdekes kérdés, hogy milyen összefüggés van az elnyert európai támogatás és a CEU meg az MTA viszontagságai között, és hogy mi lesz a hatása ezekre), hanem azért is, mert nyilvánvalóan az elnök-projektvezető tud a leghitelesebb tájékoztatást adni a nagyívű kutatás tudományos tartalmáról is. Ezt már meg is tette, egy tegnap megjelent interjúban a Magyar Tudományos Akadémia honlapján.

Számunkra ennek a csodálatos történetnek a főhőse természetesen Barabási Albert-László, a sokoldalú fizikus, a modern hálózattudomány megalapítója, aki a világ számos helyén kutat és előad, de teljesítményeit, könyveit, gondolatait rendszeresen megosztja velünk is.

A Hét rovatvezetőjeként, a TETT tudományos melléklet szerkesztőjeként alkalmam volt szerzőinkkel szoros kapcsolatot ápolni, Toró Tibortól és szeretett tanáromtól, Gábos Zoltántól egyetemistákig, kezdő kutatókig. Össze-összejöttünk, érdekes beszélgetések, viták színhelye volt a bukaresti lakásunk – harminc vagy még több évvel ezelőtt.

Laci szabad fantáziájában, sokirányú érdeklődésében megsejtettem nem csupán a sikeres fizikust, de – bármily merészen hangzik – a tudós világpolgárt is. Egyetemista volt, el lehet képzelni, mit jelentett számára írásainak megjelenése A Hétben és a TETT-ben. (Ezt dedikációiban sem felejti el megemlíteni.)

Barabási pályája viharos és lenyűgöző. A bukaresti egyetemről a budapestire került, Bostonban doktorált. 1994 óta Amerikában él, de ma már Budapesten és Csíkszeredában is sokat tartózkodik. Hálózatkutatással az IBM-nél kezdett el foglalkozni, majd az Indiana állambeli Notre Dame Egyetem professzora volt 2007-ig. 2003-ban az amerikai Wired folyóirat, amely a tudományos kutatás eredményeinek kulturális, gazdasági és politikai hatásaival foglalkozik, az év tudósának választotta, miután hargitai alkotó magányában megírta Behálózva című első könyvét. Jelenleg Bostonban dolgozik a Northeastern Egyetemen, ahol a Komplex Hálózati Kutatóközpont vezetője. Tudományos közleményeinek száma a végtelenhez tart. Ma már, nem mellesleg, a Román Akadémia tiszteletbeli tagja és a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Még annyit: büszke vagyok, hogy levelezésünk során, hálózatkutatói karrierje elején, felhívtam a figyelmét Karinthy Frigyes Láncszemek című, zseniális megsejtést tartalmazó/ihlető novellájára, Barabási hálózatkutatásai megerősítik a „hatlépésnyi távolság törvényét”.

Mindig vallottam, hogy a szerkesztő legnagyobb jutalma, hogy munkatársai, szerzői között igazi barátokra lel. A Hét és a TETT több volt rangos olvasmánynál, kultúránál és attitűdnél: lelkület, fórum és műhely volt. Így közölhetett bennük az egyetemista Barabási László, a huszonéves – ma világhírű, Széchenyi-díjas – matematikus, az MTA doktora, Némethi András, Benedek István vegyész, a tapadóanyagok talán első számú világtekintélye, és sokan mások, akik a hosszú évek során kitüntettek a cikkeikkel és a barátságukkal. Kimondhatatlanul drukkolok mindnyájunk nevében mindnyájuknak – legyenek világraszólóan sikeresek.

E projekt eredményeként az, amit eddig félig tréfás jóslatként vagy inkább titkos kívánságként gondoltam, valósággá válhat: Nobel-díjasuk lesz a székelyeknek!