Az éghajlatváltozás a jövőben – úgy tűnik – a turizmust is alaposan felforgatja. Az elviselhetetlen meleg, vagy a hurrikánszerű viharok elől mindenki megpróbál külföldre menekülni. Legalábbis az, akinek pénze van hozzá, hiszen a turistaáradat az árakat is mind inkább felveri.
Az egyik párizsi lap tudósít róla, hogy vannak párizsi kávéházak, ahol egy csésze kávé 23 euróba kerül, de a mind súlyosabb vízhiány miatt a melléje rendelt pohár vízért is elkérik a 20 eurót. Nem hittem a szememnek amikor elolvastam. Angol turisták arról panaszkodnak, hogy a spanyol tengerparton fekvő Benidorm üdülőhelyen katasztrófa a nyaralás. A településnek 65 000 lakója van, nyaralásidényben azonban a városkát és környékét több mint másfél millió ember árasztja el. Mindazonáltal egy idős angol hölgy felháborodottan újságolja, hogy Spanyolországban túl sok a spanyol, a turisták számára alig marad hely.
Ugyanez Barcelónában már évek óta súlyos probléma, ott azonban a katalánok érzik úgy, hogy a turisták vannak túl sokan. Egyszerűen lehetetlenné teszik a város lakóinak életét. Lélegzethez alig lehet jutni, s a turistacsalogató fesztiválok, koncertek, s az ezeket követő utcabálok miatt az éjszakák is jobbára elviselhetetlenek. (Nyugatiasodunk, ez a panasz ma már a kolozsvári belváros lakónak szájából is mind gyakrabban elhangzik.)
Észak-Spanyolország strandjai a leglátogatottabbak közé tartoznak. Itt a belépés már évek óta korlátozott. Főként a látványosabb helyeken. A turistatársaságok sokszor lehetetlen helyzetbe hozzák a jóhiszemű turistákat, oldják meg sajátos problémáikat majd ők, ahogy tudják. Nekik a bevétel a fontos. S a turista, ha már a helyszínen van – tetszik nem tetszik – kénytelen pótlólagosan is áldozni a megálmodott látványosságokért…
De ha már egyébként is felfőtt az agya, legalább hűsölni szeretne. Sajnos, egyre több város és strand van, ahol a hatáságok – a helyiek védelmében – korlátozó intézkedéseket vezetnek be. A Köllner Stadt Anzeiger újságírója Christian Böhmer írja le, hogy az egyik zöldben pompázó – elvben bárki számára nyitott – Szajna-szigeten a párizsi Puteauxban a hatóságok újabban csupán a helybelieket és korlátozott számban a környékről, Lille-ből és Marseilles-ből érkezőket engedik partra szállni, de őket is csak akkor, ha bérletüket felmutatják. Jegyet viszont már nem lehet kapni, minden hely betelt. „Sikerünk áldozatai vagyunk”– tárja szét kezét a kasszásnő.
Az Eiffel-toronyról nem is beszélve. Oda is napi 800 ember léphet be. De a jegyek nagy része már az interneten elkelt. A kasszák redőnyeit az alkalmazottak lehúzták. Sztrájkolnak, hiszen őket az eladott jegyek száma után fizetik. Így aztán a kasszák előtt hatalmas sorok kígyóznak, de egyik sem halad jottányit sem. A turisták idegességükben egymással kapnak össze, hiszen mindig akad, aki megpróbál – merőben értelmetlenül – előbbre tolakodni.
Olaszországban sem jobb a helyzet, a turisták ott főként Velencét ostromolják. A helyiek védelmében meghozott rendelkezések ott is évek óta érvényesek, de az idei hőhullámok napjaiban kezdték igazán komolyan venni őket.
A nagy melegben a városok (pl. Firenze) valóságos hőkatlanokká válnak, a falak éjszaka is ontják a napközben felvett hőenergiát. Az elektromos hálózatok sem mindig bírják a légkondicionálással járó megterhelést. A múzeumokban egymás sarkát tapodják a látogatók, itt is kénytelenek korlátozásokat bevezetni, ami hosszan tartó sorokat, idegességet, és gyakorta frusztrációkat eredményez, hiszen sokaknak a reményről is le kell mondaniuk, hogy bejuthassanak.
De nem csak a városok túlterheltek. Még az Alpok-beli dolomit átjárónál is korlátozzák a motorkerékpárok és a személygépkocsik forgalmát.
S Észak-Európában sem sokkal jobb a helyzet. A hatóságok Amsterdam híres vörös lámpás negyedében is korlátozásokat kénytelenek bevezetni. A fiatal, úgynevezett party-turisták – a kiváló sörök és a drog-liberalizáció hatása alatt– a városrészt a törvénytelenség és a zűrzavar dzsungelévé változtatják, melyen a rendőrség képtelen erőt venni. Ezért bizonyos utcákat a szemét eltakarítására hivatkozva a kései órákban lezárják.
A müncheni sörfesztiválra már előre foglalt az utolsó székecske is. S a korább bevett cselekkel sem sikerülhet senkinek bejutnia. A németek szemfülesek és – legalábbis ebben a dologban – továbbra is kemények…
A feleségem különösen komplikált – egy autó árába kerülő – térdoperáción esett keresztül. (Ez már a negyedik). Ha tudnánk sem lenne lehetőségünk rá, hogy utazgassunk. Igaz, Budapasten vagyunk, de időm 90 százalékát én is a korházban vagy akörül töltöm. Mellesleg Budapest is a legjobb úton van a felé, hogy felsoroltakhoz hasonló turistaparadicsommá alakuljon. A helyzet azonban itt még elviselhető. De nekem mivel nem vagyok turistaviszonylag kevés kellemetlenséget kell elviselnem. Esténként – mint most is – lehúzott zsalugáterek és szüntelenül működtetett ventillátorok mögött és mellett – a világsajtó szörnyülködéseit olvasgatom és élvezem a viszonylag hűvös magányt. S közben sajgó szívvel sajnálom Nyugaton nyaraló házigazdáimat, akik – ki tudja éppen merre – izzadnak, idegeskednek, s – vastag eurókötegek fejében – helyettem és feleségem helyett is nyelik a turisztika legújabb újdonságait: a frusztrációkat, sőt megaláztatásokat.