A román belpolitika az utóbbi hetekben végre áttörte a nemzetközi sajtó ingerküszöbét. A pénteki majd a szombati, a tüntetők és a készenléti rendőrség közti – jóideje példátlan – összecsapások nyomán a német Die Welt több cikkben is reagált a romániai eseményekre.
Joggal. A román kormány törvénymódosításai valóban vitathatók, s az sem kétséges, hogy alapvető vonatkozásokban a korrupcióellenes harc tompítását célozzák, azaz élvonalbeli jobboldali román politikusok büntetőjogi eljárásoktól való mentesítését szeretnék „kiharcolni”.
A probléma csak az, hogy az egyik legfontosabb írás szerzője – a romániai ügyekben származásánál fogva is kitűnően tájékozott – Boris Kálnoky, akit idéztem már ezeken a hasábokon, úgy tesz mintha nem látná a probléma lényegét. Azt ugyanis, hogy a korrupció ellenes harc Romániában a politikai küzdelmek része. Nem pusztán és nem is főként a korrupció ellen zajlik – az utóbbi továbbra is minden szinten virágzik –, hanem a politikai ellenfelek diszkreditálása a cél. (Az irás címe Ungarn? Polen? So hebbt Rumänien gerade die Justiz an – Magyarország? Lengyelország? Igy számolja fel Románia az igazságszolgáltatást.)
Az korrupcióellenes harc – nagy nemzetközi hírverés közepette – az önmagát konzervatívnak tekintő államelnök, a németnek született, de mára vehemens román nacionalistává „asszimilálódott” Klaus Johannis és a román szociáldemokraták – első fokon hatalommal való visszaélésért elítélt – elnöke Liviu Dragnea közti politikai harc eszközövé vált.
Ennek Romániában nem sok akadálya lehetett. Hiszen nemzetközi hírverés ide vagy oda, hazánkban gyakorlatilag mindenki korrupt, aki a hatalommal visszaélhet, sőt sajnos mi közemberek is, akik kisebb nagyobb „hálapénzekkel” tisztességes elbánást „harcolunk ki” magunknak, vagy kisebb pénzű embertársaink rovására méltánytalan előnyökre teszünk szert. Arról nem is beszélve, hogy nem csak Dragneanak és társainak vannak megoldatlan korrupciós ügyei, de magának a korrupció elleni harc élharcosa gyanánt államelnökké magasodott Klaus Johannisnak is.
Ezt egy nyugati természetesen nem mindig érzékelheti, de Boris Kálnoky, akinek Erdélyben testvére is él (úgy egyéként a miklósváry kastély Kálnoky grófjainak közvetlen leszármazottjaként) mindenképpen tudnia kéne.
Legalább az feltűnhetett volna neki, hogy a Korrupcióellenes Ügyészség elnöknője Laura Codruța-Kövesi nevében félig magyar. Igaz, nem sok köze van a magyarsághoz, a név volt férjéről ragadt rajta. Kálnoky úr azonban elgondolkozhatott volna azon, hogy miért? Miért fontos számára és a román hatalom számára, hogy magyarnak is tűnjön?
Egy olyan országban, ahol a román irodalom egyik legjelesebb költője Tudor Arghezi haláláig titkolni kényszerült magyar származását. Ahol a kisebbségi magyar nyelv és kultúra kerek egy évszázada a legkülönbözőbb diszkriminatív törvények és eljárások áldozata. Ahol a magyarságot – „törvényesen” megfosztották számos alapvető jogától és törvényesen birtokolt javai többségétől. Ahol két éretlen fiatalembert koholt vádak és titkosszolgáti „dokumentumok” alapján öt év letöltendő börtönbüntetésre lehetett ítélni. Ahol a magyarok ellen elkövetett igazságtalanságokat, sőt bűntetteket az igazságszolgáltatás ma sem vizsgálja ki, s ahol a német származású államelnök kéz a kézben „küzd” a magyar kisebbség szerzett jogainak megszüntetéséért, miközben a nemzetközi fórumokon arról áradozik, hogy Romániában a kisebbségi kérdés példás megoldást nyert.
Hogyan lehetne felszámolni a korrupciót egy olyan országban, melyben a többség folyamatosan és törvényesen kijátszhatja a kisebbséget. Ahol az állampolgári egyenlőség még elvben sem létezik. Ahol a történelemhamisítás állami szinten zajlik, hogy csak egyetlen példát említsek a színtiszta székely Dózsa Györgyöt ma is román parasztfelkelőnek tekintik és települések sora viseli Gheorghe Doja fantázia-nevet.
A korrupció gyökerei mindig a társadalmi egyenlőtlenségben rejlenek. Abban, hogy a társadalom tagjainak egy csoportja legálisan visszaélhet társadalmi helyzetével. Ha egy román egy magyart pusztán nemzeti hovatartozásából adódóan kiszoríthat állásából, ahogyan az az erdélyi városok elrománosítási folyamatában több évtizedes gyakorlatként érvényesült, magától értetődik, hogy a „jó románok” (azaz a nacionalisták) ugyanazt tehetik a rossz románokkal (azaz a tisztességesebbekkel), mint amit mindketten a magyarokkal megtehettek, vagy elfogadtak.
S történt mindez a nagy egyesülés évszázadában a nélkül, hogy a Nyugat egy tétova szónál többel tiltakozott volna ellene. Sőt megkönnyebbülten fogadta el a kimondott vagy pusztán sugallt állítást, hogy a kisebbségi kérdés Romániában példásan megoldatott, hiszen a korrupció elleni harc két bajnoka látszatra félig magyar, illetve „egészen” német.
Az RMDSZ meg, mely kényszerű megfontolásokból a szocialistákat támogatja, nyilván nacionalista. Mellesleg egyes-egyedül.
Általában örömmel és rokonszenvvel olvasom Boris Kálnoky Die Weltben közölt írásait. Ezúttal azonban inkább sajnálatot érzek iránta. Boldogabb lehetne, ha romániai magyar újságíróvá vált volna. Nálunk (ki tudja meddig?) még tényleges szólásszabadság van.
Azt írhatunk, amit gondolunk és nem azt, amit elvárnak tőlünk.