Miután sokáig izgultunk a magyarországi és romániai jogállamiságért, és mindkettő megnyugtatóan rendeződött, egy hónapon át szerencsére az oroszországi futball-világbajnokság biztosította az izgalmat, a meglepetéseket.

Szakmai szempontból is sok újat hozott ez a vébé, a hozzáértők egyetértenek abban, hogy a legjobb csapat győzött, a nemzeti válogatottak szövetségi kapitányainak és a klubcsapatok edzőinek sok taktikai tanulsággal szolgált, nem is beszélve a játékospiac forrongásáról, soha nem látott-hallott összegek röpködnek, de érdekes volt a politikusok, a sajtó és a szurkolók hozzáállása szempontjából is. Ezzel kapcsolatban a leglényegesebb jelenség a rasszizmus fellángolása, leplezetlen megnyilvánulása volt.

Egy magyar országgyűlési képviselő a világbajnoki döntő lényegét abban látta, hogy „Európa jövője szempontjából is fontos üzenete lehet, hiszen egy bevándorlóország játszik egy nemzeti identitására büszke, keresztény országgal.” Túl a helyzet iróniáján, túl a primitív aktuálpolitikai elméletieskedésen – ugyan mi köze a kereszténységnek a focihoz (létezik, hogy a Bibliában erre is van utalás)? Romániában a leghívőbb klubtulajdonos, Gigi Becali egyenesen azt mondta, hogy ő azért drukkol a horvátoknak, mert szíve az ortodox vallásúakért dobog, nem tudjuk, felvilágosította-e valaki arról, hogy az egy kapust kivéve a horvát válogatott játékosok mind katolikusok… –, mindezeken túl a döntő ezek szerint azt bizonyította, hogy egy vallásilag heterogén „bevándorlóország” bizony legyőzte a „nemzeti identitást”.

Holott dehogyis ez történt. Mindössze annyi történt, hogy a jobban focizó válogatott győzött. Mellesleg a franciáknál kevesebben büszkébbek – bőrszíntől függetlenül – a nemzeti identitásukra, gondoljunk a híres a „gloire”-ra.

És akkor most mi lesz “Európa jövőjével”? A foci jövője a még nagyobb keveredés, a rasszisták meg verhetik a fejüket a falba. Nagy nemzetközi meccsek előtt, a szünetben gyakran láthatjuk az Európai Labdarúgó Szövetség reklámklipjét, amelyben a világ legismertebb, legrajongottabb játékos ikonjai, kezdve Messivel és Ronaldóval mondanak nemet a rasszizmusra. Ha pedig kereszténységről beszélünk, jusson eszünkbe az is, hogy Jézus zsidó, meglehetősen sötét bőrű és bizony bevándorló volt…

Franciaország ki tudna állítani egy bajnokesélyes csapatot minden poszton színesbőrű játékosokkal. A vébén a két középhátvéd (Varane, Umtiti) és a középpályás sor (Kanté, Pogba, Matuidi – esetleg két cserével: N’Zonzi és Tolisso) ultrastabil, lecserélhetetlen, s mind színesbőrűek. Meghatározó szerepük volt a vébé megnyerésében, akárcsak csodacsatáruknak, M’Bappénak, aki rövidesen a világ legjobb játékosa lesz. (Ez az alig tizenkilenc éves fiatalember a díjjal járó pénzjutalmat, 350 ezer eurót teljes egészében egy mozgássérült gyermekek rehabilitációjával foglalkozó alapítványnak adjá oda!) A teljes francia keretben a színesbőrűek “piaci értéke” meghaladja a fehérekét!

Különben színesbőrű volt a vébén a világbajnok német válogatott csapatkapitánya (és messze legjobb, leghajtósabb embere), a svájci válogatott tele van albánokkal, a belga sem hófehér keresztény, mellesleg a bivalyerős középcsatár, Romelu Lukaku hat világnyelven beszél…

Persze, ez már így van, a labdarúgás erős indulatokat, olykor szélsőséges érzelmeket mozgat meg, amiben nem kis szerepe van a tömeglélektannak. A szurkoló (a választó) a tömegben másképpen viselkedik, mint otthon papucsban. A helyszínen láttunk viszont csodálatosan civilizált szurkolást is. (Csak az a karlendítés ne idézne tragikus emlékeket…) Örömmel hallottam, hogy a svéd kormányzati szociális hálón egy bejegyzés azzal vigasztalta a válogatott kiesése miatt búslakodókat, hogy így a tévében a válogatott meccsei helyett Bergman-filmeket nézhetnek.

De van történetem a rasszizmus-fasizmus hétköznapi, hogy úgy mondjam, piaci megnyilvánulásáról is. Barátom meséli, hogy a döntő délelőttjén  vásárlás közben az egyik ismerős eladóval beszélgetett, s megállapították, hogy este Moszkvában a franciák fognak nyerni. A beszélgetésbe beavatkozott egy harmadik, a barátom számára ismeretlen személy, mondván, hogy becsületes ember „a fehéreknek” szurkol, minősíthetetlenül gyalázva a „fekete” válogatottat. A barátom nem akart vitatkozni, elfordult az illetőtől, tüntetően a pultot nézegetve, mire a következő szavakat hallotta a háta mögül: „Ezek a zsidók mindig okosabbak. Bár élt volna még Hitler két évet!”

A történelem megtanított vagy megtaníthatott volna rá, hogy a szavakkal vigyázni kell, mert a tetteket mindig szavak előzik meg. Vigyázzunk hát a rasszizmussal,a gyűlölettel, vigyázzunk a szavainkkal!