Azt hiszem, kedves hallgatóim, nemzedéktársaim közül nem én vagyok az egyetlen, akinek hosszú esztendőkön át tulajdonában volt egy hazai gyártmányú kis, fekete-fehér sporttévé, persze még a romániai rendszerváltás előtt. És valószínű, nem is én vagyok az utolsó, akinek nehezére esett megválni tőle, immár a színes tévék és a kábelhálózatok  időszakában. Ehhez a hordozható sporttévéhez ugyanis roppant kellemes és mindmáig felejthetetlen emlékeim fűződnek, hiszen sokadmagammal hurcoltuk ki a hegyekbe, azokban az években, amikor Románia lakosságát a hatalom mindössze két óra tévénézésre kényszerítette és teljesen levágta a világ nagy sporteseményeiről, így mindenki úgy segített magán, ahogy tudott. Aki tehette és a foci világbajnokságok idején meccset akart nézni, a Székelyföldről rendszeresen az ország nyugati felébe vándorolt, hiszen nem csupán Váradon, hanem már Bánffyhunyadon találkozni lehetett a magyar televízió képeivel. Jóval többen azonban a Keleti-Kárpátok különböző hegyein kisérleteztek, hogy elkapják az akkori szovjet televíziós adások valamilyen visszaverődött jelét, egész baráti társaságok gyűltek össze, hol az egyik, hol a másik hegyoldalban, hogy az autó akkumulátorokról táplált tévéken legalább valamiféle elmosódott mozgást tudjanak észlelni, ami jobbik esetben focilabda is lehetett. A rendőrség a nyolcvanas években figyelte-figyelgette ezeket a tévés kivonulásokat, de nem nagyon tudott fogást találni rajtuk, hiszen egy-egy izgalmas meccs után egész autókaravánok vonultak le a hegyekről Kevesen tudják, hogy úgymond az egykori tévés kalózkodásokat egy csíkszeredai származású kolozsvári szociológus, Péter László fel is dolgozta és az idén,  angolul, egy ugyancsak neves angol-amerikai kiadónál könyvalakban is meg is jelentette. Magyarra fordítva Tiltott labdarúgás Ceauşescu Romániájában címmel jelent meg a kötet, amelynek már a fejezetcímei is emlékeket ébresztenek mindazokban, akik átélték ezt a focikálváriát, és kiváncsiságot keltenek fel azokban az olvasókban, akiket világszerte még mindig érdekel, hogyan lehetett egy egész országot levágni a médiáról és a labdarúgásról. A szerző olyan gyergyói, balánbányai, kolozsvári, dél-erdélyi  magyarokat szólaltat meg, akik szervezői vagy részesei voltak ezeknek a kalandos tévénézéseknek és ugyanakkor arra is választ keres és talál, hogy a diktatúra tiltásai ellenére miképpen fonódhatott össze mindez a közösségi önazonosság  és a szabadságvágy erősödésével, azaz voltaképpen hogyan fordultak visszájára a hatalom elszigetelési törekvései. És ami nincs a könyvben, de ugyanolyan valóság: Bukarestben 1989 előtt Szófia bizonyult a legnézettebb tévé adónak, a temesváriak, a bánátiak a belgrádi műsorokat figyelték, az észak-moldvaiak és a máramarosiak pedig a nagy szovjet testvért. Nos, a foci világbajnokság a tegnap immár nem a Szovjetunió, hanem Oroszország fővárosában kezdődött meg és egy hónapon át mindenki annyi focit néz, amennyit csak akar és olyan képernyőkön, amilyen éppen neki tetszik. Még sokan vagyunk azonban, akik nem feledjük azokat az egykori hegyoldali tévé nézéseket, amelyek egyértelműen bizonyították, hogy bármiféle abszurd világban az élet megtalálja a maga búvópatakait és ha egy rendszer jobban szorít, akkor azok még erőteljesebben törnek a felszínre. Tanulságként a világ több országában  érdemes mindezt megjegyezni a jövőre. És nem csupán a focival kapcsolatban.