Nászta Katalin könyvében Csíky Ibolya színésznő azt vallja: ?ha túlfeszíted a drámát, átmész vígjátékba?. Vagyis ? nevetségessé válsz. Ezt kellene, hogy megfontolják a nacionalisták is, legyenek azok románok, magyarok vagy más nemzetiségűek. Mert például egy nemrég végzett felmérés eredménye szerint jelenleg a romániaiak 50 százalékát nem érdekli az annyit szajkózott centenárium. Ez egy román ember ? Vintilă Mihăiescu szociológus ? szerint azt jelenti, hogy ?a romániaiak legkevesebb, vagy legtöbb felének a közelgő centenárium nem jelent semmit?. Hangsúlyozzuk egy román ember, egy román értelmiségi mondja ezt. És még hozzáteszi, hogy ?számára kellemes meglepetés volt ez, mert ő rosszabbra számított?.
Valójában nem is ez a nagy baj, a centenáriumoskodás hiánya a románok felénél, hanem az, hogy a mai Romániában az emberek súlyos gondokkal küzdenek, és nincs idejük vagy kedvük egy száz évvel ezelőtt elvégzett munkában gyönyörködni. Mert az bármennyire is nagyszerű, nagy esemény volt, nem vált meg bennünket a mai gondoktól, a ma halmozódó bajoktól. A politikusok pedig azért centenarizálnak ? bocsánat, centenáriumoskodnak -, mert ezen kívül semmi sincs a tarsolyukban. A nagy ünneplés arra jó nekik, hogy nem kell a gondok megoldásával foglalkozniuk. Sőt, az ünneplés ideje alatt nem is kérik ezt számon tőlük. Így terelik el a figyelmet arról, ami nem ünnepelhető szép hazánkban. Ha egyébhez nem is, de ehhez értenek.
És még valami egyébhez is értenek: a zsebük megtöméséhez közpénzzel, vagy legalábbis csúszópénzzel, illetve hamis tanúskodás által, amikért a DNA ? a korrupció-ellenes ügyészség ? nap mind nap megvádol vagy egyet a politikusok közül.
De mi ebben a nevetséges? Hogyan fordul át a dráma vígjátékba? Úgy, hogy a politikusok amint nyilvánosságra tesznek szert, azonnal hazafias szólamokat harsogva ripacskodnak. Immár ez is nap mind nap bejön a képbe.
És immár jele van annak is, hogy a lakosság ? románok, magyarok és más nemzetiségűek ? kezdenek normálisabban gondolkozni, mint a politikusok. Kolozsváron például egy vegyes tannyelvű oktatási intézetben, a Goga iskolában a tanulók érdekes munkamegosztást végeztek: a román iskolások magyar költők verseit szavalták, a magyarok pedig román költőkét. De volt olyan szerencsés poéta, Tarasz Sevcsenko, akinek a műve három nyelven is elhangzott: ukránul, magyarul és románul.
És ez is újdonság: egy craiovai román nem restellte bevallani, hogy a magyar irodalom megismerésével kicsit magyarnak érzi magát. Ezt is megértük. Vagyis ? véleménye szerint ? ?egymás nyelvének, kultúrájának megismerése az előítéletek lebontásának egyik leghatékonyabb eszköze?. Karinthy írásainak olvasása vezette őt erre az útra. Egy bukaresti román nő most éppen Madách- és Arany-műveket olvas, pedig gyermekkorában még verekedett egy magyar kislánnyal.
Bár csak gyermekbetegség lenne a román?magyar verekedés, nem pedig politikai betegség. Mert az utóbbi gyógyíthatatlannak tűnik. És nem csak nálunk?