Hazabeszélve

Hadd beszéljek ma délután egy kissé haza, azaz hadd legyen szó a médiáról, mert több erdélyi magyar napilap ünnepli ezekben a napokban megjelenésének fél évszázados évfordulóját. Ötven esztendővel ezelőtt, a megyésítéssel egyidőben, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Szatmárnémetiben, Nagyváradon és másutt több megyei napilapot is létrehozták ? természetesen a román helyi lapokkal egyetemben ? vagy átszerveztek olyan újságokat, amelyek addig tartományi célokat szolgáltak. Noha a megyei napilapok létrehozása egyértelműen azt szorgalmazta, hogy a korabeli hatalom a lakossághoz közelebb találja meg a maga propaganda eszközeit, fél évszázad távlatából az is nyugodtan elmondható, hogy ezek a lapok egyfajta szellemi műhelyt is jelentettek pályakezdő újságíróknak, íróknak, költőknek, illetve felületet kináltak a művészetekre vonatkozó eszmecseréknek és ugyanakkor lehetőséget teremtettek a néprajzosoknak, múzológusoknak és más szakembereknek arra, hogy közölhessenek egész sor olyan szöveget vagy vizuális anyagot, amelyekben az erdélyi magyar közösség jellemzői tárultak fel és amelyeket addig szélesebb körben nem sokan ismertek. Noha a korabeli lapok élére a központi vagy megyei pártbizottságok állítottak főszerkesztőket, nem egyszer az országos sajtótermékek, az Előre, az Ifjúmunkás munkatársait küldve el az új megyeszékhelyekre, vagy már létező tartományi lapok újságíróit kérték fel segíteni, a tényen mit sem változtat, hogy ott, ahol az újdonsült lapvezetőknek volt bátorságuk az amúgy behatárolt mozgásterüket teljes mértékben kihasználni, ott maradandó értékek születtek. A kötelező ipari, mezőgazdasági és más, úgynevezett vivmányanyagok mellett az erdélyi magyar irodalom kiváló alkotásai jelentek meg ezeknek a lapoknak leginkább a hétvégi mellékleteiben, az akkor már középkorú írók rangos publicisztikai írásokkal jelentkeztek, sőt mi több, a legtöbb lap azt is elérte, hogy évente, negyedévente vagy éppen havonta külön kiadványuk is napvilágot lásson. A sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör nagy szerepet játszott a fiatal írók-költők felpártolásában, a csíkszeredai Hargita a maga rendszeres népművészeti oldalaival először mutatta meg a Hargita vagy a Bucsin két oldalán élőknek mindazokat a helyi értékeket, amelyek az addig alig ismert falvakat-községeket jellemezték, hasonlóképpen cselekedett a Szatmári Hírlap és még hosszasan lehetne folytatni a sort. A romániai rendszerváltás után ezeknek a lapoknak a neve jórészt megváltozott, egyesek fejléceikben még utalnak, mások már nem az elődjeikre, az egykori lapszámok immár sárguló kollekciókban foglalnak helyet a könyvtárakban, de alighanem a huszonegyedik század elhozza majd annak is az idejét hogy ezekből a lapokból digitális gyűjtemények legyenek és akkor majd a világhálón is lehet kutatni olyan egykori értékek után, amelyek megérdemlik az újra megjelentetést, a kötetekbe válogatást.Mert nem szabad elfeledni, hogy különösképpen a múlt század nyolcvanas éveiben, a diktatúra szorításában, amikor nem csak az erdélyi magyar iskolákat igyekeztek fokozatosan felszámolni, a magyar település- valamint földrajzi nevek használatát betiltani, a magyar nyelvű tévé- és rádió adásokat beszüntetni, ezek a lapok jelentették a nyelvi menedéket mindazoknak az olvasóknak, akik a sorok között is képes voltak felfogni az üzeneteket. A napilapok nyilvánvalóan egyetlen napra készülnek, de így, összeségükben, fél évszázad teltén is üzennek: a nyelv, a szó, a gondolat a legértékesebb közösségi eszköz. És ma is vigyázzunk rá, hogy miként használjuk. Mindig az építésre és soha nem a rombolásra.