Tudom, hogy sietek, korai még várni a tavaszt, a fagy nem élte ki dermesztő tartalékait ? de bevallom, nagyon kifárasztott ez a tél, kiürítettek szellemi és erkölcsi készleteimtől az utóbbi telek.

És hát lehet-e siettetni a tavaszt? Megtanultuk a népi kultúrából a tavaszvárás rítusait. Hogy annak ősi örömünnepe a farsang: jellemzően az evés-ivás, a lakodalmak, disznótorok, jelmezes felvonulások ideje. Hogy a farsang mozgóünnepe Vízkereszttől, január hatodikától a nagyböjt kezdetéig, hamvazószerdáig tart. Hogy a mulatságok célja a természetet hasonló bőségre ösztönözni. Ha nem is kimerítően és részletesen, inkább olvasmányokból, mint tapasztalatból, ismerem a farsangvasárnaphoz, farsanghétfőhöz és húshagyó keddhez fűződő hiedelmeket és szokásokat…

Mindezek gazdag hagyományt és mondjam úgy, alapanyagot nyújthatnak a tavaszváráshoz. Akár allegorikus értelemben is. Érzékletes, áthallásos metaforákkal mélyebb jelentést, értelmezést kölcsönözhetünk aktuális tartalmaknak.

Néha nosztalgiával gondolok arra az időre, amikor kéjes szellemi erőfeszítést igényelt a közírónak a ?sorok között?, képletesen véleményt mondani dolgokról, ügyekről. A hatalomról. Abban a zsarnoki rendszerben a véleményhez spiritusz is kellett, már ahhoz, hogy egyáltalán kifejeződjék, hát még az üzenetének a megformálásához. Ma már bárki bármilyen durván, modortalanul elmondhatja a véleményét bármiről, akkor is, ha fogalma sincs, hogy miket beszél, és ezt egyenességnek nevezi.

Mindazonáltal ?bárkinek? igaza lehet abban, hogy mai valóságunk túl bonyolult és türelmetlen a finomkodó, utalásos megközelítéshez. Most mégis ehhez folyamodom, vállalva a közhelyesség veszélyét, megvan rá az okom. Ám ahogyan költőinknél is általában jóval többet jelent a tavasz a természet megújhodásánál, az én tavaszvárásom sem pusztán meteorológiai.

A tavasz sürgetésével a tél hatalmának a végét várom és remélem. Mert hazánkban ? mily szép metafora! ?, országainkban a tél jóideje túlzottan visszaél a szerzett hatalmával.

Az egyik fagyos tájon, az állandósult zűrzavar leple alatt, egészséges eszmék nevében sértett meg súlyosan a hatalmi önkény ügyészállamnak nevezett pokoli gépezete alapvető emberi jogokat, tett tönkre sorsokat, szolgáltatott részrehajlóan ?igazságot?. Azt hazudta, hogy harcolni fog a romlottság ellen, de ő maga vált mind romlottabbá, részvétlenebbé ? a politikai bosszú eszközévé. Ma, pont a mai napon, fordulat állhat be a hatalom berkeiben, legalább megfékezni kellene a fagy kegyelt és kegyetlen bosszúlovagjait ? vajon miért nem várom, hogy bármi érdemleges történjék?

Amott, ahol mostan puszta ám igazán a puszta, a hatalom a gyűlölet melegét kínálta fel a fagy ellen, kisemmizett, megalázott, védtelen emberek sokaságát vezette félre, ítélte nyomorra és megalázó tudatlanságra. Azt hazudta, hogy a jólétért és a társadalmi békéért fog ügyködni, ehelyett állandó viszályt keltett, lopott és csalt.

Vajon eljön itt is a nagy felengedés, amikor elkezdhetjük a nagytakarítást, kertjeink művelését? Várom nagy tavaszi nemzeti ünnepünket, amikor nem lesz tilos ? mint tavaly ? a szónoklatokban kimondani legnagyobb nemzeti büszkeségünk: a sajtószabadság nevét. A szót, amit a forradalmár tavaszváróink százhetven éve követeléseik első pontjába foglaltak: ?Kivánjuk a? sajtó szabadságát, censura eltörlését.? Ennek kell elsőként eljönnie: a szabadság tavaszának, a sajtószabadság tavaszának.

Tudom, hogy nem szabad oktalanul sietni, hogy a túl korán kipattant rügyek, virágok jóvátehetetlenül elpusztulhatnak egy tavasz eleji fagyrohamban. Tudom, hogy a remény a horizontot néha túl közelinek tünteti föl, és a korai reménynek legtöbbször korai csalódás a vége.

És mégis, csak sejtve, hogy miért, remegő bizakodással várom ezt a tavaszt, ezt a sokadik megújulást életünk nagy körforgásában.

Hogy a költővel együtt kiálthassuk világgá:

 

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!

Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!

Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel ?

A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

 

(József Attila: Tavasz van! Gyönyörű!, 1924)