Kosztolányi Halotti beszédének szavaival az ember ?Egyedüli példány./ (?) S mint fán sem nő egyforma két levél/ a nagy időn sem lesz hozzá hasonló.? Ki vonhatná kétségbe ezt a különös, szinte már megmagyarázhatatlan egyediséget, még ha a természetben és a társadalomban minden dolog, minden állat vagy emberi lény csoportokba sorolható, ismétlődik, másokhoz hasonlít, sőt, a szó bizonyos értelmében azonos is velük.

A ma uralkodó társadalomfilozófiai irányzat, az individualizmus az emberi lényeknek ezt az egyetlen, kétségtelenül fontos vonását, az egyediséget abszolutizálja. Pedig az ember legalább annyira ? sokakkal azonos ? közösségi lény, mint mindenki mástól különböző individuum. Egyediségét nem csak egy férfi és egy nő ? egyenként is szinte már csillagászati mennyiségű ? atomból felépülő kettős DNS-spiráljainak véletlenszerű kombinációja teremti meg, de annak a családi környezetnek, szomszédságnak, településnek, országrésznek, országnak, kontinensnek, és végül az emberiségnek a viszonyrendszerei, melybe beleszületett, vagy melybe születését követően (manapság egyre gyakoribb) sorsa sodorta. A személyközi kapcsolatrendszer nem kevésbé bonyolult személyiségképet teremt, mint az előbbi. Sőt, e kettő is bonyolult viszonyrendszerben áll egymással.

Mindezt együtt nevezzük identitásnak. A megnevezés a latin azonosság szóból ered. Magyarul használatos a személyazonosság kifejezés is, mely a különbözés, azaz egyediség mellett a másokkal való azonosság fogalmát is magában foglalja.

Ennek az azonosságnak egyik legfontosabb, a személyiséget leginkább meghatározó összetevője a nyelvi-kulturális összetartozás. Emberek nagyszámú csoportjával azonos nyelvet beszélek, azonos kultúrát vallok magaménak.

Felfoghatatlan számomra, hogy az individualista beállítottságú társadalomelméletek a genetikailag megalapozott különbségeket (a faj kivételével, mert az a fasizmus tudományosnak beállított őrültségei nyomán természetszerűleg tabunak számít) az individualitás fogalmát kiterjesztik az eltérő bőrszínű csoportokra, a nemi jellegzetességekre, a testi vagy szellemi fogyatékosságokra, hogy rögtön meg is tagadják a különbségtétel létjogosultságát. Tilos őket diszkriminálni, azaz a romákat, az afro-amerikaiakat, a nőket, a fogyatékosokat stb. egyéb embertársaiktól megkülönböztetni. (Ami nem gátja annak, hogy kisebbségek gyanánt tartsák nyilván őket.) Végtére is a felsoroltak mindannyian emberek, tehát nincs (sőt nem lehet) köztük semmi releváns különbség. A tehetségesek és a tehetségtelenek közt végképp semmi. (Lásd világhírű magyar filmünket, a Mindenki-t!)

Egyetlen kivétellel, a nyelvi-kulturális közösségek kivételével. Igaz, őket is csak azért kell megkülönböztetni (azaz diszkriminálni), hogy (nem genetikai természetű, tehát megváltoztatható) különbözésüket megszüntessék. Az embervoltra való hivatkozással minden más különbség ?ténylegesen? is megszüntethető, miközben éppen azáltal őrződhet meg, hogy igyekszünk tudomást sem venni róluk. Hiszen ők is ugyanolyan emberek, mint mindenki más. A nyelvi-kulturális különbségek ugyanis azonban másként mások. Azok a kisebbségi csoportok, melyek nem a többség nyelvét beszélik és nem a többség kultúrájában élnek ? a többség nézőpontjából ? nem igazán számítanak ?embereknek?. Valamiféle történelmi selejtek. Hogy mennyire így van, azt semmi nem bizonyíthatja jobban, mint a román nacionalisták körében cirkuláló megnevezésünk, a handicapat lingvistic (magyarán: ?nyelvi fogyatékos?). Csakhogy itt a fogyatékos egészen mást jelent, mint az előbbi esetekben. A nyelvi fogyatékos (legalábbis távlatilag) eltüntetendő. Képletes értelemben itt még mindig érvényes a Taigetosz-hegy szokásrendje.

A nyelvi-kulturális kisebbséget nem csak a diszkriminációmentesség elve nem illeti meg, de még csak az önmegkülönböztetéshez való jog sem. Ahhoz, hogy emberré válhassanak, nekik maguknak kellene eltűnniük a többségben: föl kellene adniuk nyelvüket és kultúrájukat, azaz önazonosságuk meghatározó részét.

A többség mindeközben épp azért ragaszkodik nyelvéhez és kultúrájához, sőt, igyekszik azt a kisebbségekre is ráerőszakolni, hogy megkülönböztesse magát a határokon túli ?másoktól?, a nemzetközi jog terminusával: más népektől. Ebben az értelemben a ?nép? fogalom voltaképpen ?nemzetet?, azaz a nyugat-európai szóhasználatban államot vagy országot jelent.

Ember legyen a talpán, aki ebben az elméleti katyvaszban képes kiigazodni. De ennek a zavaros nyelvezetnek éppen ez a funkciója: a kétértelmű fogalmakat mindenki úgy értelmezhesse, ahogyan érdekei megkívánják. A többségnek joga van (a ?korszerű? szakirodalmak által demonizált) identitásához, mert ezt az identitást (sokszor irgalmatlan) államhatalommal képes védelmezni, a kisebbségeknek nincs, mert ők nem rendelkez(het)nek efféle (sőt valójában semmiféle) hatalommal.

A kisebbségek egyediségét, azaz másságát bárki büntetlenül megsértheti, a többségét törvények óvják. S ha a törvényekbe a többség ? meglehetősen álságos nemzetközi nyomásra ? be is iktatott egy-két kisebbségvédelmi intézkedést, az könnyedén kijátszható. A többségi igazságszolgáltatás úgy játszik az eleve kétértelművé torzított fogalmakkal, ahogyan vélt érdekei megkívánják.

Pedig a kisebbségi közösségek is épp oly közösségi individuumok ? Kosztolányi szóhasználatával ? egyedüli példányok, mint az egyes emberek. Ha már eltűntek, visszahozhatatlanok. Mert mint fán sem nő egyforma két levél, a nagy időn sem lesz hozzájuk hasonló.

De nekik még halotti beszéd sem jár ki. Észrevétlenül hunynak el. Rendszerint nyomuk sem marad. A többség ugyanis a nyomokat is gátlástalanul eltünteti. (Hogy csak egy ? immár klasszikusnak tekinthető ? kísérletet említsek: az echt székelyként tüzes trónra vont Gheorghe Doja.)