A Bild című német lap úgy véli, hogy Angela Merkel a siker (mármint a GroKonak is becézett nagykoalíció sikere) érdekében gyakorlatilag saját pártját vitte áldozati oltárra. Annak ellenére, hogy a szociáldemokraták támogatottsága tovább zuhan, és a választásokat mégiscsak magasan a CDU-CSU pártszövetség nyerte meg, a kancellárasszony az összes fontos miniszteri posztot átengedte a szociáldemokratáknak, s a bajor testvérpártot (személy szerint Seehofert) is a belügyminiszteri funkcióval jutalmazta. A pártban és a sajtóban is joggal merült fel a vád, hogy Angela Merkel voltaképpen egyetlen dolgot tartott szem előtt: saját kancellári hatalmának megőrzését.
Pártbéli kollégáinak nagy része és a sajtó is azzal vádolja, hogy (a szocialistákkal kéz a kézben) elárulta a pártérdekeket. Sőt mi több, a német társadalom érdekeit is. Nena Schink a Handelsblatt című lapban vállalkozik a koalíciós szerződés rövid elemzésére. Sorra veszi azokat a terminusokat, melyek a leggyakrabban fordulnak elő benne. Íme: az ország 662-szor, a munka 466-szor, Európa 298-szor, a gazdaság 258-szor, a társadalom iránti elkötelezettség 157-szer, a tehermentesítés azonban mindössze 15-ször szerepel. Pedig a német középosztályt és az alsóbb társadalmi rétegeket európai tekintetben is súlyos terhek sújtják. A német gazdaság kiemelkedő versenyképessége a nyugat-európai viszonylatban is alacsony fizetéseken, a bizonytalan munkaszerződéseken, az alacsony nyugdíjakon alapul. Minderről alig esik szó. A hazáról és Európáról azonban folyton-folyvást. Pedig ismerjük a mondást: aki folyton a hazáról szónokol, az csakis valami huncutságon törheti a fejét.
A nagykoalíció létrejöttének diadalmas bejelentését követően azonban különös módon ? a gyakorlatilag mindent megnyerő ? s zociáldemokratáknál tört ki az igazi botrány. Schulz ugyanis, aki a pártelnöki tisztséget Andrea Nahlesnek, a nem kevésbé ambiciózus politikusnőnek játszotta át (Nahlesról közszájon forog a bon mot: ?vagy kancellár leszek, vagy háziasszony?). Schulz ugyanis azt várta el tőle, hogy cserében támogassa az ő külügyminiszteri kinevezését. Annak ellenére is, hogy Schulz kezdetben nem csak a nagykoalíciót utasította el ?visszavonhatatlanul?, de azt is ?visszavonhatatlanul? kijelentette, hogy Angela Merkel kormányában nem fog miniszterséget vállalni. Miután azonban kiderült, hogy az SDP népszerűsége tovább zuhan (ma már a 18 százaléknál tart, alig előzi meg a szélsőjobboldalinak bélyegzett Alternatívát) pánikba esett, hogy mégsem sikerül a pártot kihúznia gödörből, s a pártelnöki kudarc karrierje végét jelentheti, visszavonhatatlan ígéretét visszavonva, a már említett ? Nahlessal közösen tartott ? sajtókonferenciáján bejelentette igényét a külügyminiszterségre. (A másik meghatározó miniszterségre, a pénzügyire nem is gondolhatott, hiszen azt a nyolc osztályával még ő maga is hübrisznek tarthatta volna.) A pénzügyminisztériumot a csapat harmadik tagja, Olaf Scholz, Hamburg miniszterelnöke kapta meg. Tehát úgy tűnt, Schulz sínen van. Csupán az aktuális külügyminiszter, Siegmar Gabriel pártbéli tekintélyével és a német közvéleményben való kedveltségével nem számoltak. Gabriel a közvéleménykutatások szerint Németország legkedveltebb politikusa. Az ? egyébként testre szabott ? külügyminiszteri posztot alig egy éve cserébe kapta, mert a pártelnöki funkciót átengedte Schulznak, aki meg is ígérte neki, hogy ezt a megbízatást a választási győzelem esetén is megőrizheti. Ez az utolsó szószegés, mely Gabriel több évtizedes karrierjének végét is jelenthette volna, a pártban végképp kiverte a biztosítékot.
Jacques Schuster a Die Weltben (egy Önmaga üres tükörképe című cikkben) Schulzot üresfejű önimádónak és jellemtelen személyiségnek minősítette, aki korábbi sikereit is erkölcsi katekizmusának és hatásvadász pátoszának köszönhette. Schuster nem is lát Schulzban egyebet, mint elcsépelt életbölcsességek steril forrását.
Doris Harst, Schulz nagyobbik nővére (maga is a párt közismert személyisége) a Welt am Sonntagban kelt testvére védelmére, az SDP-t olyan kígyóveremnek minősítette, mely Schulzot félrevezette, becsapta és végül egy tíz esztendeje személyiségét vesztett párt minden kudarcát az ő nyakába varrta. Amiben persze van némi igazság is. Olyannyira, hogy az olasz La Republica is osztja Harst véleményét. A szociáldemokratákat az identitásválság és nem (pusztán) Schulz tehetségtelensége teszi most már szinte bizonyosan tönkre. A belső harcokra Schulz nélkül is sor került volna, hiszen valóságos politikai célok híján nem marad más, csak a hatalomért folytatott nemtelen küzdelem.
Schulz ekkor már harmadik napja ?nem? külügyminiszter, kénytelen volt maga visszalépni. Kritikusai szerint üresség és romok maradnak utána. A vezetés azonban azzal, hogy a belső konfliktusokat a nyilvánosság elé viszi (a fő vádlott a sérelmeit nyilvánosan kimondó Gabriel), a GroKo tárgyában szervezendő szavazást is veszélyeztetheti.
Márpedig, ha a tagság a GroKo ellen szavaz a hagyományos német pártrendszer szempontjából, ?népiesen? szólva hatalmas a gáz. Angela Merkel és Martin Schulz egocentrizmusa (melyeket maga a rendszer látszik kitermelni) mindkét pártot romokba döntheti.
Aligha férhet kétség hozzá, hogy az európai politikát és demokratikus küzdelmeket mind halaszthatatlanabbul újra fel kellene találni.
Különben ez az egész ? Németországostól és Európástól ? (ismét) embertelen kabarévá fajulhat.