Mai világunkban nagyon szeretjük a kerek évfordulókat, gyakran úgy tűnik, mintha a társadalom és az egyén élete is csak ilyen évszámok között zajlana. Amiről azonban mai jegyzetemben beszélni szeretnék, az semmiképpen nem kerek. Ha a születési évet veszem, akkor százkilenc, ha a halál esztendejét, akkor negyvenegy, a két szám között viszont ott rejtőzik annak a Horváth István költőnek az egész élete, akiről az utóbbi két évtizedben nem túl sokat beszéltünk, de meggyőződésem, hogy az elkövetkező hetekben-hónapokban jóval többet fogunk. És köszönhető ez annak, hogy megjelent unokájának, Panik Katinak az őt felnevelő nagyapjára emlékező könyve kimondottan metafórás címmel: A nagyapaember. Ha valaki rákeres a világhálón akkor mindenképpen így, egybeírva tegye. Amennyiben pedig csupán a fedőlapjával találkozik, akkor is jól nézze meg és várjon, amíg kézbeveheti, mert nem akármilyen könyv ez, hanem olyan magával ragadó alkotás, amelyben a tartalom és a forma olyannyira egymásra hangolódva ötvöződik, hogy egyik a másik nélkül nem létezhet. A tartalom voltaképpen kettős: a karakteres színésznőként, népdalénekesként és az erdélyi táncházélet egyik elindítójaként jól ismert Panek Kati magával sodró, expresszív szövegekben emlékszik vissza költő nagytatájára, akitől Magyarózdon kapta egész életét, pályáját meghatározó élményeit és akinek versei, más munkái mellett több családi dokumentumot is felsorakoztat. Az  oldalakon pedig hangulati kisérőként ott követik egymást Ádám Gyula magyarózdi fotói, sőt a térségből fogant rajzai, emlékeztetve arra, hogy a kiváló fotóművész valamikor a marosvásárhelyi művészeti líceumban tanult. Mindez azonban csupán a tartalom. A forma viszont a fotók visszafogott, leginkább szürkés-kékes árnyalatú feldolgozásából, a szövegek, képek és rajzok festmény- vagy grafikai hatású kompozícióiból, ha úgy tetszik a művészetté nemesedő tördelésből ered. Mindebben pedig nem akármilyen szerepet játszanak a megtalált betűtípusok kezdve a címektől egészen az oldalszámozásig, a szövegekkel körülírt vagy szabadon hagyott felületek, a magyarózdi népi motívum kincs felvillantásai, ráadásul pedig ezekhez a vizuális jelzésekhez illő papír a maga találó minőségével és színvilágával. És természetesen annak a huszonegyedik századi nyomdatechnikának a használata, amelyről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, de amely nélkül egy számítógépen megkomponált könyv csak silány utánzat maradna, ha nem a monitorszínek és a nyomdafestékek összhangját megteremtő szakemberek kezébe kerül. Panek Kati rendhagyó visszaemlékezéseit a budapesti Hagyományok Háza adta ki, a hagyományosnak semmiképpen nem mondható tördelést Ádám Gyula vállalta magára, a közreműködőket pedig időszűke miatt nem sorolom tovább, hiszen még CD is lapul a hátsó borító alatt. Akihez majd eljut a könyv minden bizonnyal igazat ad nekem: nem akármilyen élmény nézegetni, olvasgatni többször is kézbe venni. ?Építéssel telik el az egész élet, de hogy a tornyod betetőzd, soha el nem éred? ? írta Horváth István egyik legismertebb, Tornyot raktam című versében. Nos, úgy gondolom, hogy az erdélyi emlék-irodalomnak ez a  kötete mindenképpen ott van a tornyot-fedők között.